Leves

Leejtem a kanalat. Hiába kutatok utána a lábammal, elbújik az asztal alatt.
– Hol vagy? – kérdem.
– Leestem – feleli ártatlanul.
– Gyere fel! – parancsolom.
Azt mondja:
– Tudod, hogy nem bírok felmászni.
De most nem hagyom magam.
– Könnyű egy tehetetlen öreggel pimaszkodni! – vágok vissza.
Nyugodtan fekszik tovább az asztal alatt. Egy porcikáját sem mozdítja.
– Éhes maradok – vetem oda neki.
– Addig nem jövök fel – mondja, és a hangja éles, mint egy fémszoboré – amíg mindent be nem vallasz.
– Mit akarsz tőlem?
A kanál hallgat.
– Mit tudsz te az életről?
– A te életedről sok mindent.
– Figyelsz engem?
– Amióta megvettél.
– Nincs mit bevallanom.
– Pedig sok mindent megcsináltál az életben, amiről azt hittem, nem lennél rá képes.
– Mit akarsz hallani? Nem követtem el súlyosabb bűnöket, mint mások. Nagyon is becsületesen éltem. Nem vittem sokra, mert nem voltam elég erőszakos.
– Az a te bajod – mondja a kanál.
– Most már visszajössz?
– Még semmit nem mondtál el.
– Már mindent elmondtam.
– És a kés?
– Milyen kés?
– A kenőkés.
Szeretném a kanálhoz vágni a tányért, de nem tudok lehajolni.
– A zöld nyelű – mondja. – Az a nehéz, amivel a fiad kezére csaptál.
– Mikor volt az már!
– Pontosan emlékszel rá.
– Már rég elfelejtettem.
– Akkor miért nem veszed elő soha azt a kést?
– Nem tetszik.
– A fiad zenélése sem tetszett.
– Annak semmi köze a késhez.
– Tudtam, hogy irigykedsz rá, mindig is tudtam!
Ez az ostoba evőeszköz a bensőmben vájkál a szavaival.
– Sokkal tehetségesebb volt, mint te – mondja nekem –, már hétévesen is. Hallgattam a fiadat az evőeszköztartóból, ahogy zongorázik. Hallottam a te türelmetlen mozdulataidat is. És azt is, hogyan próbálod a fiadat utánozni, amikor ő nincs itthon. Hallgattam a szerencsétlen klimpírozásodat.
– Kit érdekel a véleményed? Ki vagy te? Melyik kanál vagy te egyáltalán? Kidoblak a kukába, és akkor nem szájalsz nekem többet!
– A zöld nyelű kést miért nem dobtad ki?
– Az a kés tehet mindenről – válaszolom. – Túl nehéz volt. Magamtól nem ütöttem volna akkorát, hogy a fiam ujja eltörjön. A kés súlya miatt történt.
A kanál utánozni kezdi a hangomat:
– „Egyetlen eltört ujjacska, nem olyan nagy baj az.”
– Ezzel vigasztaltam a fiamat.
– Nem – vágja rá a kanál. – Ezt magadban mondogattad, mielőtt még megtetted volna. Pontosan tudtad, melyik ujjára kell rávágnod ahhoz, hogy idejekorán derékba törd a zenei pályáját.
Szeretnék talpra ugrani, és ordítozni a kanállal, de nincs semmi erőm.
– Amikor vigasztaltad – mondja a kanál –, nem szóltál egy szót sem. Csak ültetek itt, a megterített asztalnál, és simogattad az egészséges kezét. Onnantól kezdve mindig engem tettél a fiad tányérjához – jegyzi meg elmerengve –, én voltam a kedvenc kanala.
– Nem tudhattam, hogy örökre megnyomorítom egy kis ütéssel – mondom. – Valahogy fegyelmezni kellett a gyereket az asztalnál.
– Tudni nem tudhattad – feleli a kanál –, de érezted. Ráéreztél, hogyan sújts le a leghatásosabban. Tehetséges bűnöző vagy.
Hallgatunk.
– Bűnözőnek tartasz? – kérdem aztán.
– Ezt még megbocsátottam volna neked – mondja a kanál. – Elégedett voltál, hogy a fiad nem tud többé zongorázni a lebénult ujja miatt, de bántad is a dolgot. Milyen szépen játszottál attól kezdve a zongorán! Primitíven, tehetségtelenül, de gyengéden.
– És mi az, amit nem bocsátasz meg nekem?
– Ó – mondja a kanál, és hallom az artikulálásán, hogy elvigyorodik –, nagyon jól tudod.
– Fogalmam sincs – szűröm ki a fogam között.
A kanál vár. Szédülni kezdek.
– Arról te semmit sem tudsz – mondom.
– Mindent tudok – feleli. – Engem adtál oda a sógornődnek, amikor megérintetted a kezét.
– Muszáj bűnössé tenned egy félreértett mozdulat miatt?
– Pontosan tudtad, mit jelent az a mozdulat – mondja hidegen a kanál.
– Dehogy tudtam – felelem nyikorgó hangon. – Neked pedig végképp sejtésed sincs az egészről.
A kanál hemperegni kezd a padlón.
– Nem vagyok olyan érzéketlen, mint hiszed – mondja. – Hogy izzadt akkor a kezed! Világosan éreztem, és a sógornőd is érezte. Nem engem tartott a kezében, hanem a te nyirkos ujjaidat. Engem észre sem vett. Mindenki értette, mi történt. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő a családi ebéden. Mindenki engem nézett, ahogy ketten a kezetekben tartottatok.
A kanál panaszai nem érdekelnek. A kezem sajog.
– Miért kellett veled maradnom? – folytatja a kanál. – Ha ember lennék, már régen itthagytalak volna. Minden nap kipakolsz, a szádba teszel, összezsírozol, összenyálazol, és mosogatás után visszadobsz a fiókba.
– Nem történt semmi köztem és a sógornőm közt – magyarázkodom.
– Akkor miért nem mondtad meg ezt a feleségednek? – kérdi a kanál.
– Megmondtam neki. Ha olyan jól hallasz mindent a fiókodból, hallhattad, hogy megmondtam neki.
A kanál zörögni kezd a padlón. Talán bólogat.
– Igen, megmondtad – feleli. – De hogy? Minden mondatodtól csak rosszabbul lett.
A kanál újra utánozni kezd:
– „Drágám, nincs köztünk semmi” – a hangja annyi maró gúnnyal van tele, hogy mindjárt feloldja a fémtestét. – Azelőtt sosem hívtad „drágám”-nak. Ezzel a szóval szúrtál mindig belé, minden ebéd alatt százszor.
Újra zörög az asztal alatt. Nem tudom, hogy bólogat magának, vagy a fejét veri a padlóba.
– A feleséged egyszer sem ért hozzám azóta a családi ebéd óta. Nagyon jól tudta, hogy én vagyok az a kanál. Te mégis minden nap kiraktál az asztalra, és a szádba dugtál, kéjesen, még majdnem röfögtél is hozzá. És közben drágámoztál a feleségednek.
Felpattanok az asztaltól. Meglátom a kanalat a padlón. El akarom taposni, mint egy csótányt.
– Mit tehetek én az ő neurózisáról, a lelki bajairól? Ezekért is engem akarsz hibáztatni?
A kanál mindig elgurul a talpam alól. Még üldözném, de hamar kifáradok.
– Tudtad, hogy hajlamos az öngyilkosságra – mondja nekem menekülés közben. – Nem te adtad a kést a kezébe, de az impulzust te adtad neki, és az bőven elég volt. Mondtam, hogy tehetséges bűnöző vagy.
Elesem. Nem bírok felállni. A gyomrom ég, a fejem lüktet. Ennem kell, aludnom kell.
– Szeretném befejezni a levesem – mondom halkan.
– Engem többet nem veszel a kezedbe – feleli mogorván a kanál.
– Kísérj az ágyamba!
– Maradj csak a padlón! Én is itt fogok heverni melletted, amíg a fiad ránk nem talál.