A dühös bútorok éjszakája
A régi bérházban csend honolt. A földszinti kis lakás egyetlen dohos szobája próbált levegőhöz jutni a sötétségben. Az ablakok nyitva voltak, a nyár még az utolsókat rúgta. Kellemes szellő lengette meg néha a szürkésre koszlott nejlonfüggönyöket. Este tizenegy körül járt az idő.
A konyhából behallatszott a csap csepegése, bágyadt bluggyanások hangja a tikkadt melegben. Margit azért csak aludt. Haja csupa kóc volt, pizsamáján fakón figyeltek az apró virágok. A kockás takaró csak úgy nyeglén hevert mellette, tudatában volt, hogy ő most itt felesleges. De maradt.
Margit alatt az ágy egy megörökölt heverő volt. A matracot már előtte kifeküdte valaki, de még lehetett rajta jókat aludni. Biztosan tartotta a nőt. Ringatta, próbált nem gondolni arra, hol fognak ők kikötni. Hova megyünk, Margó? – nyikorgott félelemmel a hangjában. – Együtt maradunk egyáltalán? Jönnek ezek az alakok és egyszerűen kitesznek innen?
A többi bútor lesütött szemmel ácsorgott a helyén. Figyelték a heverőt, akinek a szíve meg akart szakadni. Szerettek volna megvigasztalni őt, vagy legalább megnyugtatni valahogy, de a szavak most elakadtak. Pedig éjjel jó kis traccspartikat csaptak nem is olyan régen. De most más van. Az ősöreg parketta sík ideg volt. Toporzékolt volna legszívesebben. A berendezések minden kis szálkája gondolkodott, hogy mit lehetne tenni. Egész álló nap agyaltak, úgy gondolták, éjjel majd eszmét cserélnek, de mire besötétedett, mindenre olyan súlyú szomorúság nehezedett a szobában, hogy levegőt alig lehetett kapni. Még a tömörfa asztal is úgy érezte, mintha pozdorjából készült volna: beteges könnyűség borította el. A székek alig álltak a lábukon. A kétajtós szekrény most közel sem volt olyan ijesztő, mint egy kidobóember, inkább úgy érezte, menten összedől. A polcok szét akartak csúszni. A szőnyeg is kiterült.
Nem csinálhatjuk ezt, gyerekek! – szólalt meg ekkor a parketta, egyszerűen nem bírta ezt tovább nézni. Szavai nyomán az árnyékok megrezzentek. Az addig lelki fájdalomtól szenvedő bútorok hirtelen feléledtek. Az összpontosítás energiája egyre jobban összesűrítette a levegőt. A parketta erre várt. – Kitalálunk valamit, most! Nem hagyjuk, hogy csak úgy az utcára tegyenek titeket – mondta indulatosan. Érezte, hogy egyre nagyobb harag gerjed benne, ami a többiekre is átragad, és mindez, mint egy felfelé forgó spirál, még jobban feltüzelte a cselekvésre. A szekrény, a polcok felegyenesedtek, reccsentek az ízületek. Az asztal biztos volt benne, hogy most aztán kiáll magáért. A székek mindenre felkészültek, az újrahasznosításra is, mert a parketta nem hagyta abba. A váza nem állt jót magáért, bemondta, hogy ő aztán mozaikként is folytatja, ezen nem múlik. A szőnyeg magától felcsavarodott, minden port magába szívott, hogy később esetleg felhasználja azt. A heverő? Szélesen vigyorgott örömében. Bosszútól remegett a tér.
És ekkor az ablak a huzattól hangosan becsapódott. Bammmm!
Hogy mit beszéltek meg pontosan a dühös bútorok, azt nem sikerült megtudni. Viszont másnap az újságok megírták, hogy a IX. kerületben furcsa dolog történt. A Csalogány utcában reggelre terveztek egy kilakoltatást, amelyet nem tudtak végrehajtani. Ahogyan kell, kimentek az illetékesek a helyszínre, megkíséreltek bejutni a lakásba, sikertelenül. Vad csöngetésük, dörömbölésük nyomán valami éktelen robaj kerekedett bent, csattanások, suhintások, dörrenések, mintha ezer palló hullott volna alá az égből, vagy ajtókat csapkodtak volna. Majd egyszer csak kivágódott az ablak, felfoghatatlan gyorsulással repült ki rajta egy kócos, pizsamában hahotázó hölgyemény a takarójába kapaszkodva, egy régi, de stramm heverőn és, mint egy rakéta zúgott el a házak között. Ahogy ő eltűnt, a lakásban a bútorok, mintha összebeszéltek volna, egyszerre robbantak millió szilánkra. Repesztettek minden irányba. Bár mindenki menekült, az egyik járókelő meg mert volna esküdni, hogy a parketta hullámzott, szinte táncot járt. Őrület.
Mindezt már senki nem tudja bizonyítani. Margit viszont semmit nem felejtett el. A nép segített neki, mert igazságtalansággal szembeszálló hősnőként született újjá a köztudatban. Így megszerzett lakásában az ötszáz lóerős heverő az ablak mellett állt nagy becsben tartva, szépen, frissen, tisztán. Ő, mármint a fekvőalkalmatosság minden éjszaka bámulta az eget, és Margitot kényelmesen tartva remélte, hogy régi barátait hamarosan újra látja talán egy másik inkarnációban.