Egy pillanatnyi karácsony

 

A modern bútorzatú kórteremben négy ágy volt, a bejárattól jobbra WC, balra a zuhany ajtaja. Tisztítószer és vizeletszag keringett a levegőben, ami az urológiai sebészeti osztályon természetesnek mondható. Csütörtök délelőtt, műtéti csúcsidőben, minden ágy foglalt volt. Estére sem változott a helyzet, minden ágyon feküdt valaki. Az első nap a legnehezebb, meg a műtét utáni. Amikor az altató, a fájdalomcsillapító hatása elmúlik, és lecsap a szörnyű, éles fájdalom, aludni nem lehet.

A plafonon tíz másodpercenként sárgás, fénypászma futott balról jobbra, az ajtó felé. A mozgó fénycsík, a késői órán a kórház előtti főúton elhaladó, autók lámpáiból vetődött a kórterem falára. Világítótorony, a remény irányfénye, menekülési útvonal. Ez volt az egyetlen kapcsolat a külső, az egészségesek világával.

Az egyik beteg, az ajtótól jobbra az egyesen, még műtét előtt, valamilyen puhakötésű cifraborítójú könyvet olvasott. A többiek aludtak.

Rossz éjszakájuk volt, ketten műtétre vártak, az éjszakás nővértől kért altatóval sem tudtak rendesen aludni. Forgolódtak, néha felnyögtek. A baloldali kettes ágyon az ablak alatti Laci bácsinak komoly fájdalmai voltak a friss műtét után. Az infúziós állványon lévő tasakból lassú cseppekkel folyt a fájdalomcsillapítóval dúsított fiziológiás sóoldat.

Az öreg halkan nyöszörgött. Néhány töredékes szó jelezte a hosszú műtét altatásának maradványait. Gyűrte magán a lepedőt, lábával nagyokat kaszált a levegőben, öregesen ápolatlan talpán a bőrkeményedések körvonalait megvilágította a folyosóról beszivárgó fény. A narkotikum felszívódásával már ritkultak a Laci bácsi lelkéből feltörő zavart mondatok. Fájt a seb, nagyon fájt.

A doktor részletesen elmondta Laci bácsinak is, a családnak is az operáció menetét és a gyógyulás esélyeit. Mondta, hogy a műtét utáni napokon nagy fájdalom várható. A közel nyolcvan éves férfi péniszére nőtt csúnya daganat leszedése, komoly feladatot jelent a gyakorlott sebész számára is. Pedig ahogy a műtét előtt az öreg mondta: a főorvos úrnak arany keze van. Ahogy mesélt látszott, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a nagy presztízsű Balogh főorvos, az osztály vezetője operálja.

Köztiszteletnek örvendett a betegek körében is a figyelmességével, és a szikét biztosan fogó kezével. A hírek szerint évente több mint száz embert is meggyógyít.

Laci bácsi nem tulajdonított jelentőséget az évekkel ezelőtt jelentkező fájdalmaknak, sem az egyre feltűnőbb, látványos kinövésnek. Úgy mondta a családjának nevetve: Édeseim én már csak pisilésre használom, arra meg még jó lesz, egy darabig. Ha meg majd kell, meggyógyítanak az orvosok, ha meg nem… Itt mindig abbahagyta. Most aludt. Tegnap a műtétről beszélt, ahogy itt ilyenkor mindenki: Tudják, én nagyon bízom a főorvos úrban. Hosszan hallgatott. Meg aztán mi mást is tehetek. Jön a karácsony is… – ezt nem fejezte be. Majd csak lesz valahogy! Kisebb lesz. Nevetett. Nekem már elég. Most álmában halkan, de fájdalmasan nyöszörgött.

Errefelé nagy szükség van a bizalomra. Mondják, az urológiai rákok irgalmatlanok, lassú, de biztos gyilkos, meg, hogy magas a mortalitás.

A szoba közepén szinte mértani pontossággal, minden ágytól azonos távolságra egy széken ült a férfi. Igazából azon kívül, hogy ilyen későn is ott ült, semmi különös nem volt rajta. A ruhája, arca, haja hétköznapi. Annyira az, hogy az ilyen emberre mondják, megjegyezhetetlen, annyira átlagos. Az biztosan látszott, hogy nem beteg.

Az arca ennek ellenére nem egészséges ember benyomását keltette. Az orra tövétől két feltűnően mély barázda, kerítette színtelen éles, vékony száját. Ettől keserű, valahogy szomorú kifejezést kapott az arca. Egyenesen ült, kezét lazán az ölébe ejtve, de feszes volt a tartása.

Egyik betegre sem nézett, mégis úgy látszott, hogy semmi másra, csak a négy betegre figyel. Mintha csak ez lenne a dolga. Ez is furcsa volt, olyannak látszott, mintha hallana, látna valamit, amit itt a kórteremben rajta kívül senki.

A baloldali egyes ágyon fekvő, hatvanat nemrég elhagyó Gyuri horkantva ébredt Laci bácsi nyöszörgésére. Átszólt a másik oldalon fekvőknek.
– Szegény! Nagyon szenvedhet. Szólok a nővérnek, segítsen.

Az olvasgató és a másik, szintén a zajra ébredő, beteg bólogatott. A köpcös, főváros közeli kisvárosban élő cukrász mester, hólyag daganatától remél szabadulást, a főorvos segítségében reménykedve. Kedves, segítőkész ember. A sokadik műtét már alaposan lelohasztotta – eleinte kimeríthetetlennek hitt – reményeit, és lassan ledarálta bátorságát is.

Elhízott pocakjával nehezen mozog, lassan kikászálódik s odamegy Laci bácsihoz. Fölé hajol, és aggódva keres papírzsebkendőt, a divatos sötétkék frottír–köntös zsebében. Lassan, nagyon óvatosan megtörli az öreg verítékes homlokát.
– Hívom a kislányt! Alig kerüli el a szoba közepén álló széket, s a rajta ülő férfit. Megy a félig nyitott ajtóhoz s kiszól.
– Nővérke!

A szalmiákra hasonlító, minden vegyszeres takarítás ellenére fojtogató vizeletszag, mely a télesti ködhöz hasonlóan telepedett a szobára, most újult erővel kavarodott fel Gyuri mozgásától. Talán a megszokhatatlan fájdalomhoz hasonlóan ez volt, ami legjobban kínozta a betegeket.

A résnyire nyitva hagyott ajtó kinyílt, a lopott percek álmától gyűrött arcú Éva nővér tapintatos csendben lépett a terembe. Szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy a folyosó éjszakai lámpájából jusson némi fény a szobába.

A kórterem közepén ülő idegen nem mozdult a széken, csak a lábát húzta egy pillanatra maga alá, hogy a fehér nadrágos, fáradtan is csinos nő zavartalanul léphessen az ablak alatti ágyhoz.
– Elég lesz ez a fény – nyugtázta Éva hátra pillantva a folyosó felé, – a fájdalomcsillapító injekcióhoz. A fecskendőt a balkezében hozta, gondolkodott és gyorsan döntött, nem szúrja meg az öreget, már úgyis olyan szegény karja, mint a szita.

Lepattintotta a fecskendőről a tűt és úgy illesztette az infúziós kanülbe, azon keresztül nyomta az alig néhány cseppnyi opálos gyógyszert a beteg karjába. A széken ülő férfi közömbös arccal nézte a szakszerű beavatkozást.

 

A fájdalomtól feszült arcú, félálomban lévő öreg ajkán és az egész testén észrevehető borzongás futott végig. A „mennyország könnyei”, egyszer így mondta egy napok óta jajgató, az elviselhetetlen fájdalomtól eszét vesztő beteg a morfin származékra.

A nővér azóta mindig így gondolt a nagy útra készülők számára készített gyógyszerre. Közben ujjai automata pontosságával pattintották le az üvegcse karcsú nyakát. Sietve hatnak a cseppecskék, hála érte! Figyelmesen nézte az öreg szenvedő arcát, ahogy a másodpercig tartó remegés elmúlt. Izmai ellazultak, gyorsan mélyülő, most már nyugodt álomba merült.

A remegést mosollyal nyugtázta a nővér, ismerte a hatást, az éber betegek ilyenkor szokták mondani, hogy olyan, mintha a Jóisten tenyerével simítaná el a fájdalmat.

Az idegen is megváltozott a széken, az eddigi feszes hátú ülőtartásán lazított s egy pillanatra talán el is mosolyodott.

A nővér állt a szoba közepén, lassan újra szakszerű érdeklődés vette vissza a helyét az arcán, a szánalomtól ellágyult mosolytól. Álmosan, hunyorogva nézett körbe az ágyakon, az ülő férfire pillantást sem vetett. Zárt szájjal ásított. Intett a még éberen figyelő segítőkész betegnek.
– Köszönöm, hogy szólt, de most már maguk is aludjanak, – az olvasgató beteg felé fordulva, menet közben folytatta, – hogy hamar mehessenek haza. Mindjárt itt a karácsony! Addigra már otthon lehessenek.

 

Halkan csukta az ajtót, most is egy kis rést hagyva, hogy a felriadó szenvedő ne a rémekkel teli sötétben forgolódjon. Már a folyosón, csak maga elé, zárt szájjal mondta:
– Legalább még egy kicsit!

Egy pillanatra visszafordult, mintha az idegent nézné, aztán grimaszolt, rántott a vállán és elment.

A széken ülő férfi, mint az imádkozók, az ujjhegyeit gondosan összeérintette és begörbítette. Maga elé nézett. Az arcán nem látszott unalom, sőt, mintha figyelne valamire.

 

Furcsa volt a keze. Nem látszottak, talán nem is voltak erek a finom hosszú ujjú kézen. A vékony bőrön márványosan játszott az ablakon beverődő éjszakai fény.