A halott menyasszony

A kezemet fogta a Notre Dame tetején. Nászúton voltunk. Párizs, tudom, klisés, de ha működik, akkor működik. Édes szavak. Simogató érintés. Meleg ölelés. Az a nyugalom, amire minden frissen férjhez ment nő ilyenkor vágyik.

Hosszan sétáltunk előtte a városban. Sok bolt, étterem, látványosság. Emberekből sem volt hiány. Ennek el kellett volna rontania a varázslatot. De nem. Olyan voltam, mint bárki más ilyenkor. Csak ő volt nekem. Csak ő számított nekem, senki más. Még csak az első nap volt. Sok minden várt még ránk. Főleg huszonhárom évesen.

A tömeg elől menekülve beültünk az egyik puccos étterembe.
– Szívem! – kezdett bele, miközben ittunk a bort. Én fehéret. Ő vöröset. – Mit szólnál, ha a mi kis kiruccanásunk után elmennénk a szüleim tóparti telkére velük? Négy nap, nem több. Plusz kikapcsolódás.
– Nem szeretnék – gondoltam.
– Nagyon szívesen megyek! – mondtam.

Hát igen. Ezt teszi a szerelem. Megismerjük a másikat. Megtanuljuk, mit szeret. Mi tetszik neki. Mire van szüksége. És azzá válunk. Mindezek előtt az ember csak egy agyagdarab. Érdesebb, szebbre formált. Lényegtelen. Amíg nincs, akiért életre kelljünk, addig nem is élünk.

Vacsora után visszamentünk a hotelbe. Nevettünk azon, hogy a következő nászutunkon Velencébe megyünk. Ott a gondola vinne minket haza. Otthon még egy bor. Megtehettük. Majd a félrészegen felbontottuk a romantikát. Szimplán csak egymásnak estünk.

Minden este. És mindig csodás volt.

Fújt a szél. Mármint, csak kis szellő, de ki minek érzi. Épp a telken voltunk. Kint ültünk, ebédeltünk. Vékony pulcsik, meleg ölelés. A simogató érintés miatt többször lettem libabőrös, mint a hidegtől.

A mólón voltunk. Egy fa sem volt magányos. Csónakból is kettő volt. Ott ringatóztak a vízen. Ketten. Összekötve. Mégis csendes, mégis üres volt az egész. Vállára hajtottam fejem, miután odahúzott. Szerette, ha így összebújtunk. És csak beszélgettünk. Unalmas, tudom. De ha az ember kellőképpen jól átél egy ilyet… A megfelelő személlyel… Többet nem is kívánhat. Főleg a jövőről beszéltünk. Lakhely, család, karrier. Együtt terveztünk.
– De… Neked sokat kell utaznod – jelentettem ki.
– Igen, de velem jössz – mosolygott – Legalábbis remélem, hogy velem jössz. Szeretném, hogy velem legyél! – javított, már kérlelő hangon – Ez tenne engem a legboldogabbá.

Simogatta a combomat. Cirógatott. Nem is tudom, hogy engem, vagy a rajtam lévő nadrágot. Szerette, ha sokat van rajtam. Finom az anyaga. Jó benne az alakom. Mindig dicsérte.
– És ha gyerekünk lesz? – gondoltam, de rájöttem, ez még messze van.
– Persze, veled megyek. Bárhová. – szólt végül belőlem egy hang.

Kasszandra lett volna a gyerekünk. Ő talán megjósolhatta volna mindezt. És én nem hittem volna neki. Pedig a gyerekeknek jó a megérzésük.

A Notre Dame tetején álltam. Párizs, visszatértem a történtek után, tudom, klisés. De ha működött, akkor működött. Már pedig működött. Elértem célom. Hidegen süvítő levegő ölelt. Erősen érintett a beton. Siralmas szavak vettek körbe.

Nekem csak ő volt. Nekem csak ő számított, senki más. A testem, mint levert szobor, összetört. A személyiségem, ami benne lakozott, halott már. És halott a volt-menyasszony is.