Csak egy pillanat

Döbbent csend ült a fényűzően berendezett hallban. Nem hallatszott más, csak a tűz pattogása a kandallóban.

– Tehát azt állítja, hogy bizonyítéka van rá? – nézett kérdőn Lord Greswich a professzorra. A pipafüstbe burkolódzó idős, ősz tudós mélyen süppedt bársony karosszékébe. Gondosan ápolt szürke szakálla furcsán rezgett beszéd közben. – Igen, teljesen biztos. Háromszor ellenőriztem mindent. Úgy van, ahogy mondom, Lord Greswich.
– De hát ez őrültség! Teljes képtelenség! Nincs múlt, nincs jövő, nincs szabad akarat, nincs…
– Igen, úgy van! – vágott közbe a professzor. – Pontosan, ahogy mondja. Csak a jelen van, semmi más. Az idő áll. Ellenőriztem. Illetve, úgy emlékszem, hogy ellenőriztem. Hiszen nincs múlt, csak a jelen idejű emlékek.
– Még mindig nem értem. Ez őrültség! Nézze… De hisz! Érzem az időt, érzem, hogy múlik!
– Érzi, valóban, ezt nem vonom kétségbe. Mivel az adott pillanatban létezik, abban, ami itt és most, örök. Azonban kétségkívül csak úgy emlékszünk, mintha a múlt megtörtént volna. De nem. Az idő ugyanis áll. Vagyis, pontosabban, nincs olyan, hogy idő. Csak a jelenben, mely örök, él egy kép egy soha nem létező múltról. Ez a mondatom is emlék, ami a fejében – és az enyémben – telepszik meg. Valójában soha nem mondtam ki, csak Ön emlékszik úgy, hogy kimondtam. Mint amikor egy képet kimerevítenek a mozgóképszínházban. Jövő pedig nincs, csak tervek és remények, melyek soha nem fognak megvalósulni. Mert a jövő nem érkezik el soha. Nincs más, csak ez a pillanat. Az itt és a most. És talán a hallon kívüli világ sem létezik, hiszen soha nem fogunk oda kijutni, hogy megbizonyosodjunk róla.

Lord Greswich összeráncolt homlokkal vizslatta a professzort.
– Ön ugrat engem. Ugye, csak ugrat?

A professzor nagyot szívott a pipájából. Elgondolkodva fújta ki a füstöt.
– Nem, higgye el, nem ugratom, kedves lordom. Mint mondtam, bizonyítékom van az egészre. Ön, én és mindenki a világon – ha létezik egyáltalán világ e hallon kívül – csak úgy érzi, hogy halad az idő, holott ez egyáltalán nem igaz. Ez a beszélgetés is az emlékeinkben zajlik csupán, valójában egyetlen pillanat létezik. Hogy ez a pillanat öröktől fogva létezett, vagy egyszer, valamilyen kozmikus katasztrófa következtében megállt az idő, azt sajnos nem tudom. Persze, most azt gondolom, hogy nagyon–nagyon közel vagyok a megoldásához, de immár abban is bizonyos vagyok, hogy az a pillanat, amelyben minderre fény derül, soha nem fog bekövetkezni. Hiszen, ha az idő nem halad, jövő sincs.
– De ha a múlt is emlék, az Ön kutatása sem történt meg. Mégis…
– Igen, látom, hogy kezdi érteni az egész ügy nehézségét. Mégis, cáfolhatatlan bizonyítékom van rá, hogy minden, amit mondok, igaz.

Lord Greshwich közelebb hajolt.
– Hát akkor ne várakoztasson! Mutassa azt a cáfolhatatlan bizonyítékot!

A professzor jelentőségteljes pillantást vetett a lordra. Szájához emelte a pipáját, nagyot szívott belőle. Kóbor füstcsík jelent meg a szája szélén. A hosszan kígyózó füstcsík ottfelejtette magát a levegőben. Az lenne valamilyen bizonyíték – gondolta Lord Greshwich –, ha ez a füstcsík nem foszlik szét, továbbra is itt marad a díszes mahagóni asztal fölött, ott érik az évszakok, túléli a képviselő-választást, a fővárosból érkező „filléres” vonatokat, a búcsúkat és a professzor temetését. Ha belesimul az égbolt visszatérő mindennapjaiba.

De nem ez történt. A füstcsík finoman remegett a hallban kószáló gyenge légáramlatok hatására, lusta táncot járva lassan oszlott szét a levegőben.

– Bizonyítékot akar, Lord Greswich? – mosolyodott el a professzor – Hát akkor jól figyeljen, kedves lordom! Rögvest elma…