Végtelen napok

Az ébresztő belehasítva a csöndbe ellenállhatatlanul tette a dolgát, tennie kellett, minden nap ugyanabban a percben.

A monotonitás tönkrevág és elszomorít, gondoltam, ahogy minden reggel a zuhany alatt ezek a gondolatok ismétlődtek a fejemben. Utálom az időhöz kötést és a berögződött dolgokat, mégis ugyanabban a nyomban folyik az életem, nem tudok kifordulni belőle. Időre kelni, tíz lépés a zuhany, lenyomni a kávéfőző gombját, felvenni a sorban következő ruhát és a 7:25-ös buszhoz rohanni. Becsukott szemmel is tökéletes mozdulatsor lenne.

A buszon unalmas tömeg, ismétlődő arcok. A szemem behunyva is pontosan tudom hol járunk, melyik megálló jön. Mint egy színház, de persze mindenki a saját színdarabjának a főszereplője. Néha mintha kitörnék ebből a monoton létből, ebből a sötét burokból, de a könnyebb, simább út, a saját gyengeségem polipkarja, visszaránt és bent tart. Pont fél kilenc és beesem az ajtón, a munka mindig ott van, megvár. Mindig öt szia, míg az asztalomig érek, leülök és gép be, munka be, agy ki, robot be.

A munka beszippant és már csak azon tűnődöm miért nem is megyek a többiekkel ebédelni, könnyű indokok repkednek. „Maradok srácok, ezer dolgom van.” Eleinte még tiltakoztak, de jött a beletörődés a részükről. Fizikailag megerőltetés kell, hogy végre letérjek a gépem körül keringő munkámból és elvonszoljam magam a szendvics automatáig a folyosóra és nyomasztó egyhangúsággal megegyem a több napos, száraz szendvicset. Kívülről ilyenkor egy lomha csatahajóként úszok végig az irodák között és ha véletlenül eltalál egy köszönés, hát visszalövök mint egy jól működő, programozott gép, megy a megfelelő válasz. Korlátozott program, nem tud többet.

Pontban ötkor ledobható a súlyos lakat a rabláncról, ami a munkámhoz köt és indulok haza. A 17:15-ös busz lekéshetetlen, módosíthatatlan és kitörölhetetlen. Pont hatkor újra fordul a kulcs a zárban és az otthon édes, otthon. A nagy vasbeton védőfalai lecsapódnak, a külvilág törölve a létezésemből, bár addig is ellenálltam a behatolási kísérleteknek.

A fekete fehér világom egyetlen színes pontja a nappalimban van ahol a falon ott a kép, ami még a világhoz láncol. A képen ott vagyunk mindketten, de már csak én vagyok. Ezek a pillanatok, amikor a súlyos burok, amibe zártam magam, meginog és fellazul. A kitörés reménye felbukkan és próbálkozhatnék kitépni magam ebből a korlátozott világból, de a burok rabul ejt újra és újra, a kényelmes világ bent van, megijeszt, ami kint lehet. Marad a monotonitás, ami megöli a perceim, az óráim, a napom és eldug a világ elől. Kilépek a kép vonzásából és maradok rab, ezt választom ma is. A bontatlan üveg a hűtőből rám kacsint és hívogat, nem kell ellenállnom, rácsukom az ajtót, de az üveg marad. Várakozva.

A könyvem ugyanott vár ahol este letettem. Újra belebújtam a könyv világába és elvesztem benne. A könyv kirántott a monoton egyhangúságból, az agyam zárolt része nem akart kibújni, elfelejtem a tompa életem és felemelkedtem egy másik világban.

A csapdám ajtaja lassan, nyikorogva kinyílik és a vér az ereimben egy vadnyugati gőzmozdony lassú, vontatott tempójával beindult és hamarosan gyorsvonatként száguld. A nap felkel és ragyog, a történések rántanak magukkal, a burokban ahol élek elkezd repülni az idő. Harcolok és hódítok, cselszövés és rohanás, tiszta fej, csodálat és harag. Minden, ami kell, hogy a szűk burkomban teljesebb és jobb életem legyen, az utolsó lapig… Könnyű és sima minden, a cselekedetek természetesek, a gondolkodás szerteágazó…

De a monotonitás súlyos bárdja újra lecsapott.

Az ébresztő belehasítva a csöndbe ellenállhatatlanul tette a dolgát, tennie kellett, minden nap ugyanabban a percben.