Hajnal

Hajnali fél kettő. Tíz percre vagy tőlem.
Persze, ha sietek, kevesebb.
Most zörög a redőny a vihar alatt,
s emlékeztet arra, mikor a mellkasodon
feküdtem. Ha lenne redőny a szobádban,
most ez összeköthetné aprócska létezésünket.
A hang. Az anyag hánykódása röpke szélcsata által.
Most már tényleg el akarok indulni, de félek,
hogy már nem tudnám a kódot ahhoz a lakáshoz,
amelyben, egyszer, valamikor, a végtelen térben
és időben voltunk, és együtt voltunk.
De amúgy is. Nem engednél be.
Pedig nincs rajtam bugyi. Pedig tudod.
Megtehetted volna. De így sem kellettem.
Annyira sem, hogy beengedj így, nem hogy még
a tüdőd redőinek csattogását hallgathassam.
Ez nem így megy. Már nem így megy.

Elindultam.