Tengerre magyar

 

A déli naptól forrt a levegő. A sziklás parttal küzdő senyvedő fenyők alatt teli torokkal ordított Isztria összes kabócája. A férfi lihegve érkezett. Az a típus volt, aki mindig él a lehetőségekkel. Megragadta a dolgokat. Nem ment el mellettük, mindig belenyúlt a jóba.

Tar fejével követte az évek óta mindent elsöprő, már-már kötelezővé vált divatos hajviseletet, az lett a kopaszság, hát az lett ő is. Ha volt haja az illetőnek, ha nem, ha adott magára a férfiember, kopaszbarack formára illett nyiratkoznia. Húsz fölött minden férfi sietett levágatni a haját.

Mennyi hülye ember! Álcázatlanul és büszkén mutogatják a sebhelyes, pattanásos, göcsörtösre nőtt ronda, csupasz koponyájukat. Mindezt azért, hogy kendőzzék elhullajtott hajkoronájuk hibáit.

A férfi leborotvált koponyáján is jól látszott a szégyellt, természetes tonzurát övező, borostás fejbőr. Nyakán ujjnyi vastag „míves” fehérarany nyaklánc pompázott. Ahogy az ékes fém a naptól felforrósodott, égette a mindig gondosan háromnaposra hagyott borostás nyakát.

A szállodában kellett volna hagyni, de akkor meg morog az asszony. Nem azért vette, hogy elzárva tartsa az éjjeliszekrényben.

A negyvenes éveinek elején járt. Pocak kezdeményével, és izmosnak nem mondható felsőtestével megállt a sziklás parton. Zavartalan önbizalommal nézte a panorámát, és állt, mint az alfahím.

Helyet keresett, ahová leterítheti összehajtogatott, virágmintás szivacs napozóját. Hát ez itt bizony nem a finom, rostált homokú olasz tengerpart. Csak kő, meg kornyadt fenyők. Mindegy már. Egyszer ki lehet bírni.

*

Egyensúlyozni próbált a sziklán. A papucson keresztül is érezte, hogy nagyon élesek a parti kövek. Szokta a vizet. Az öböl túl-felét mustrálta. Szikrázott a levegő a forróságtól és a vakító fénytől. Káprázatos itt a tenger. Olyan, mint gyerekkorában a játékbolti kis papírcsőben a tarkabarkán szabályosan változó színes kis szilánkok, képecskék, kaleidoszkóp, vagy mi. A pillanatonként változó csillogás elkápráztatta. Hunyorogva bámulta az olajosan sűrűnek látszó tengervizet. Mintha telehintették volna a kékséget apró törött üvegcserepekkel, inkább tükörszilánkokkal.

Tényleg tintaszínű.  Most értette meg, miért mondják, hogy az olaszok az azzuró szót, ami abban a régi slágerben is van, tuti, hogy erre a tengervízre gondolva találták ki.

Komikus balett mozdulatokkal, egyensúlyát gyakran elveszítve araszolt a sziklákon a víz felé. Az utolsó, víztől fénylő, grafitszínű éles csipkés kövön megállt.

– Milyen röhejes lehetek. A balfácán szobra, mint egy lúzer. – Ez a gondolat bosszantotta. Hülyeség. Gyanakvóan körülnézett. Megnyugodva látta, hogy a nyaralóközönség nem a tornamutatványaival foglalkozik. Mindenki eltökélten nyaralt. Napoztak, ettek, beszélgettek. Egy csomó érthetetlen nyelven kvartyogtak. Láthatóan jól érezték magukat, nem zavarta őket sem a szúrós szikla, sem a verőfény.

Egy riadt, aprócska remeterák ugrott rémülten a vízfelőli oldal repedésébe. Áldotta az eszét a pántos gumipapucsért, mely most „életmentő” volt. Nélküle biztosan szétvágta volna ez a francos szikla a lábát.

– Jó, hogy az asszony nem jött le, most kiröhögne, ahogy itt szerencsétlenkedek – gondolta s karjaival csápolva lépett a nyakig érő vízbe. Riadt képpel bámult a part felé, látják-e milyen balfácán módra fogott vizet. Az arcára fröccsenő sósvizet lenyalta, dühösen köpött.

– Szar érzés, hogy mennyire látszik, nem vagyunk vízi-emberek, mi magyarok. – Efordult a parttól. Szokta az ölmeleg víz simogatását. Lassan beleereszkedett. Egy embernyi teret szorított magának az örökkévalóságban. Bámult.

Hát ez itt nem egy rendes strand. Nem a jesolói, jó kis gereblyézett homokú, kicsit piszkos, de finom meleg vizű pancsi-pancsi. A kristály tiszta vízben meglátta a parti szikla alján a zavartalan és soha nem látott paradicsomi életet. A négy-öt méteres mélységben a sejtelmes foltok mozogtak lomhán, egy-egy éles fénypászma, megfáradtan festette zöldes árnyékkal a homályos fenéken a sziklatörmeléket. A felszíntől néhány centire ezüstös hasú, apró halak úsztak csapatostól. Vakítóan csillogott a testük.

A meredek repedezett, résekkel szabdalt fekete kőfal előtt még látványosabb volt a halraj tánca. Mintha egy titokzatos vezényszóra mozdulnának a halak, fordultak újra meg újra. Felszikrázott a nap az apró testükön. Szép volt. Határozottan tetszett.

Nem mert megmozdulni. Ehhez hasonlót sem látott. Leszámítva persze az állatkertben és a bevásárló központban a kölyökkel látott óriás akváriumokat. Hát ez szebb volt, mint a Spectrumon, pedig a nagyképernyős plazma baromi éles képet ad, de ez mégis más. Ez most valamiért más, zavarba ejtően más. Valahogy a bőrén érezte, hogy szinte feloldódott a vízben.

Néhány éve, valahol kezébe akadt egy könyv, ott olvasta, hogy a könyvbeli pasi „feloldódott”. Akkor milyen baromságnak gondolta s olvasatlanul le is dobta a hülye könyvet. Most mégis ez a szó jutott eszébe, pontosabban nem is a szó. Ha nem lenne röhejes azt mondaná az érzés öntötte el, sőt inkább letaglózta.

Teljesen zavarba jött. Állt, a nyakig érő vízben, feje tetején a narancssárga-fekete búvárszemüveggel.  Körülvette a tenger és olyan tobzódó életet látott maga körül, hogy legszívesebben lemerült volna, hogy az ujjnyi nagyságú kicsi halakkal együtt úszkáljon a csipkés part mentén. 

– Marhaság, alig tudok úszni – lábával kalimpálva keresett támaszt a víz alatt, hogy megkapaszkodjon. Végre sikerült. Szúrta a kezét az éles kő. Mély levegőt vett, ellökte magát. Lebegett.  Hunyorogva próbált jobban a víz alá látni.

*

Eszébe jutott a szemüveg, görcsösen taposva, fogta, próbálta arcára igazítani a maszkot. Gondosan ráköpött az üvegre, hallotta valahol, hogy a profik így csinálják, állítólag úgy jobban lehet látni az „ablakon”. Elszánta magát s nagy lendülettel lemerült.  Teleszívott tüdővel marha nehéz volt, de sikerült.

Füle, és az egész feje megtelt az ismeretlen vízivilág zajaival. Minden bugyborékolt, visszhangosan, de tompán hallotta a vizet. Egy tűvékony acélkék hal úszott a látómezejébe, egészen közel. Úszott mellette, inkább vele, a búvármaszktól néhány biztonságos centiméterre. Ha úszott, ő is mozdult, ha megállt, a kis vacak is megállt. Majd ok nélkül, rebbenve arrább siklott. A hullámokkal sodródtak, bámulták egymást. A hosszú, hegyes orrú halacska szemlélődött, látszott, ahogy finoman megmozdul a szeme. Figyelmesen tanulmányozta a tarfejűt, majd egyetlen gyors mozdulattal, mint egy villanás, eltűnt.

A férfi megijedt, hirtelen mozdulattal fordult el. Pezsgett a bőrén a langyos víz. Minden puha volt és simogató, balról sárgacsíkos, halványkéktestű halrajon csillogott a zöldes fény. Lebegett. Nem, inkább hullámzott a vízzel, de mintha az egész teste hullámzott volna. Egy helyben álltak, tényleg olyan mintha az ürességben állnának. Próbált feléjük nyúlni. Furcsa érzés vett erőt rajta, nem érezte a távolságot.

A hirtelen mozdulattól teste megbillent, egyszerre nem tudta, hol a lent és hol a fent. Kezére nézve elképedve látta, hogy puha mozdulatai a halak irányába lelassulnak, mintha kocsonyás anyagból lenne a keze. Csonttalan izmai mégis könnyebb, akaratlan úszómozdulatokat tennének. Nagy testével kecsesen fordult, cikkanva változtatott irányt s a rebbenő szikrát vető csapat magával ragadta.

Egyszerre minden kék és zöld lett, színes kavalkád. Lenn a fenéken a mozdulatlanság, fönn a tompa napfény csillogása, és körben, mindenhol kék, sárga és ezüst. A halak mindenhol.

A határtalanság, az időtlenség, a korlátlan szabadság érintette a bőrét, a súlytalan fesztelenség. Hirtelen villant az agyába, boldoggá tette. Igen, tényleg van ilyen. Ez a boldogság. Tudta, hogy ez az. Nem a feje, az egész teste tudta. Most eszébe jutott, ezt a szót soha nem mondta ki. Soha nem is gondolt rá.

*

Pördülve siklott a testét körül ölelő halrajban. Dobolt a homlokán egy ér, pattogott a füle. Nem is furcsállotta, hogy pánik nélkül, lassú, takarékos mozdulatokkal, nagyokat húzva öblösre kerekített tenyerével gyorsan ért a felszínre.

– Psssiiaaa – mint egy bálna, gondolta.

Óriásit lélegzett és azonnal fordult vissza a víz alá. Félig nyitott szájából aprón gyöngyöző légbuborékok törtek fölfelé, ő azonban gyorsan siklott a kékség felé. Lassan forgott, kinyújtott kézzel, mint egy óriási fóka. Nem ijedtek meg a közelségétől, sőt mintha rá várták volna, mozdulatlanul lebegett a halraj. Ahogy közeledett a férfi, lassan szétváltak s ő a nagy testével szinte súrolta a mögötte újra összezáródó milliónyi apró, kis csillogó halacskát.

A férfi nevetett. Teli-szájjal nevetett. A hang, a víz alatti artikulálatlan áóóóó-jával megriasztotta a rajt. Nagy buborékok szálltak a nyitott szájából. A hirtelen elfogyó levegő, szorító fájdalommal hasított a mellkasába.

Kapkodva lökte magát a felszínre. Ereje maradékával, utolsó pillanatban felért. Zihált. Hanyatt feküdt a vízen, pihent. Észre sem vette, milyen magabiztos lazasággal, ernyedten lebegett a csillogó, apró hullámokon. Mélyeket lélegzett. Kopasz fején és a lassan szikkadó hasán érezte a forró nap erejét.

Oda a varázslat. Eszébe jutott, hogy elfelejtette bekenni magát. Majd jól leég. Még az kéne. Azért vették otthon a baromi drága sokfaktorú napozókrémet, hogy védjen s most tessék, fönnfelejtette.

Kicsit ellökte magát az éles, de biztos kapaszkodótól.

Újra lebegett. Elégedetten érezte, hogy a sósvízben tényleg könnyebb úszni. Lassan elfordult a parttól, néhány tempónyit siklott. Jól érezte magát. Leszámítva, hogy feszített a hólyagja.

A sör, amit reggel ivott a teraszon. Még otthoni. Finom, hideg dobozos Dréher. Legalább két napra való van még benn a hűtőben. Jó is az, hazai!

– Tényleg szép a víz. Nem is rossz – gondolta. A part is klassz. Innen olyan romantikus, vagy mi. Ahogy mozgatta a lábát érezte, hogy ki kellene menni.

– A rohadékok ezt is elvették. Az egész part, meg a tenger is a mienk volt. Tanulta, vagy olvasta valahol.

– Föl egészen az olaszokig. A rohadékok! Milyen jó lenne, ha újra a mienk lenne, lehetne lejönni mindig.

Érezte, fokozódik a feszítés. – A francokat megyek ki!

Kalimpáló lábai körül alaktalan sárga folt jelent meg s lassan terebélyesedett.

– Legalább a prosztatámnak semmi baja – gondolta elégedetten.

A sárgás folt lassan halványodva tűnt el a tinta-kék vízben. Az apró hullámokon szikrázva tükröződött az áldott isztriai napfény.