Krémes

A két férfi a kisvárosi étterem teraszán ült, egy félreeső asztal mellett. Cigarettáztak. A gomolygó füst összegyűlt a fejük fölé kifeszített napernyő alatt. A pincér az imént hozta ki az italaikat, így két slukk között azt kortyolgatták. Nem szóltak egymáshoz. A többi vendéget és a bejárat előtti parkolót nézték. Arcukat napszemüveg takarta. Kerülték a feltűnést. Az idősebb, feje búbján kopaszodó férfi törte meg először a csendet:
– Hol késnek már ennyit? – csattant fel, és sokadszorra pillantott az órájára.
– Nyugodj meg, Sanyikám, mindjárt itt lesznek – felelte fiatalabb társa, és nagyot kortyolt a söréből, majd kézfejével letörölte habos száját.
Úgy tett, mint akit nem izgat a késés, de az asztal alatt doboló lába elárulta, hogy feszült.
Kisvártatva egy nagy, szürke, sötétített üvegű autó fékezett le a terasz előtt. A kocsiból három alak szállt ki. Egy vékony alacsony, és két magasabb, izmos férfi. Ráérősen odasétáltak az asztalukhoz, és helyet foglaltak
. – Szóval akkor minden tiszta? Elmondta a Gabesz, hogy miről van szó? – kérdezte a vékony férfi, megvárva, amíg a pincér felveszi a rendelésüket, és hallótávolságon kívülre kerül.
– Minden – felelte a Sanyinak hívott alak rejtett izgalommal a hangjában.
Társa, Gabesz egyetértően bólogatott.
– Beavattam az összes részletbe. A hetvenedik perc környékén történik egy csúnya szabálytalanság, én meg elesem – mondta, és a „ csúnya” szónál elmosolyodott. – Sanyi meg szépen befúj nekünk egy büntit.
– Oké – mondta a vékony férfi nyugodtan, majd hátradőlt, és ő is rágyújtott.
Fekete ceruzabajszával, fehér arcbőrével úgy festett, mint egy bűvész. Néha ő maga is annak érezte magát, az illúzió mesterének.
A pincér meghozta az italokat. Mindannyian sört kértek.
– A csapat többi tagjával sem lesz gond, Gabeszkám? – faggatózott tovább a ceruzabajszú, és hunyorogva a napernyő oldalán betűző fénytől, előrehajolt, hogy feje árnyékban legyen.
– Sima ügy, Attila. Kettő srác tud még róla, megbízható gyerekek: Deák a balhátvéd, meg a csatár srác, a Spici.
Az Attilának hívott férfi nem szólt, csak némán bólintott. Mutatóujjával köröket rajzolt a párás korsóra, úgy tűnt, mintha elgondolkodna valamin. Két tagbaszakadt társa csöndben figyelt.
– És te, Sanyi? Te kivel beszéltél a csapatodból? – kérdezte aztán kimérten.
– Korsós tud róla egyedül. Ő lesz a jobb oldali partjelző.
– Tudjátok, hogy sok pénz forog kockán, ugye? Ez mégiscsak a kupadöntő lesz. Nem szeretnék csalódni! – mondta Attila, és mereven bámult a két szemben ülő férfire.
A kezében tartott csikkről hosszú hamukígyó pottyant a terítőre, de nem foglalkozott vele. Gabesz és Sanyi kezdték egyre kényelmetlenebbül érezni magukat a váratlanul beállt csendben. Végül Attila vonásai hirtelen meglágyultak, és felnevetett:
– Na, nem kell ennyire majrézni! Látom, hogy be vagytok szarva. Nyugi! Tudom, hogy megcsináljátok. Csak biztos akartam lenni, hogy készen álltok a szombatra, ha már ennyi pénzt fizetek a győzelemért!
A két férfi aprót sóhajtott, majd egyszerre nyúltak a megmaradt sörükért.
– Megcsináljuk, Attila, ahogy ígértük – felelte Sanyi, aztán kiitta a poharát. – De hol van a három guba, amiben maradtunk?
– Természetesen elhoztam azt is. Zolika, légy szíves! – mondta, és a balján ülő társához fordult.
Az bólintott, és a lába előtt heverő hátizsákért nyúlt. A két férfi gyorsan elvette a zsákot, és lopva belepillantottak. Három millió forint lapult tízezres kötegekben a táska mélyén: a jutalmuk első fele. A második rész a meccs után várt rájuk, ha teljesítették, amit kell. Bár lelkük mélyén éreztek némi lelkiismeret-furdalást a meccs miatt, a nyomasztó érzés a csábító papírkötegeket látva most egy csapásra elmúlt, mintha nem is létezett volna.
Szóltak a pincérnek, hogy fizetnek, majd kiegyenlítették a számlájukat, és gyorsan távoztak. Attila és két társa még maradt.
– Felvettél mindent, Tomi? – kérdezte Attila az előbb még Zolinak szólított kopasz társától, és elnyomta a körmére égő csikket.
– Fel, százados úr.
– Nagyszerű. Akkor itt az ideje, hogy begyűjtsük a mi kis madárkáinkat.
Azzal megsimogatta ceruzabajszát, és a mobiljáért nyúlt: – Kék Opel Astra. Felétek tart. Állítsátok meg! – szólt a telefonba, majd bontotta a vonalat. Ezután intett a teraszra kilépő pincérnek, aki látva a kérést, odasietett hozzájuk. – Mit hozhatok még az uraknak?
– Azt hallottam, hogy isteni a krémesük. Megkóstolnánk – válaszolta mosolyogva a százados, és megszabadult az orra alá ragasztott műbajusztól.