A leves

Prológ
Abban a pillanatban, amikor a biciklisfutár szlalomozva, sisakját igazgatva, egy kézzel fogva a kormányt, megkerülte a bútorszállító furgont, már borítékolni lehetett, hogy az elkövetkező percek nem telnek eseménytelenül. Ahogy jobbról – mindenfajta jelzés nélkül – bevágott a rádióját tekergető, szotyolát majszoló sofőr elé, egyértelmű volt a katasztrófa. Fél perccel később, fékcsikorgások közepette, a futár kerékpárostól repült a tér jobb sarkában álló, barátságos bisztró üvegablakai felé...

A blúz
Az őrületbe kerget a blúzával. Mint anyáméknál a függöny, olyan átlátszó, de valahogyan több réteg simul egymásra, és csak bizonyos mozdulatoknál válnak szét. Kész téboly. Gyakorlatilag egész vacsora alatt merevedésem van. Ő meg csak mosolyog, és beszél, embertelen, mennyit, és nem állítom, hogy minden szaván rajta vagyok..., de azért bájos. Mondjuk persze, nem kell feltétlenül Sartre-ról beszélgetni már az első randin. Hál'Istennek eddig minden rendben. Remek a hely, nincsenek túl sokan, a borválasztásom betalált, a kaja kitűnő, a pincér nem megy az agyamra, és még az ing is jó döntésnek tűnik. A leveses sztori mondjuk érdekes volt. Már maga az, hogy tálban hozzák a levest...aztán meg ahogyan a lány mert. Mintha az anyám lenne. Fura volt. De azért jóleső. Szóval hallgatom, kérdezek, aztán ő kérdez, és közben csak a blúzra tudok figyelni. Az a fajta darab, ami nem mutat sokat, de mindent sejtet. A nő is az a fajta. Csacsog, mint a nők általában, de egy-egy elszólásából kiszagolni az intelligenciát. És ami egészen mellbe vág: humoros. Egész egyszerűen szellemes. És kissé bolond is, azt hiszem. Kábé egy fél órája egyszer csak felállt, és azt mondta, kimegy a mosdóba, nem mintha kéne neki, hanem mert úgyis meg kell majd nézzem valamikor hátulról, szóval essünk túl rajta. És kiment. Én pedig megnéztem. És bejött. Nagyon is. Szóval nézem a blúzt, hallgatom a szóáradatot, nézem a folyton mozgó szájat, ami már elvesztette a randi elején gondosan felkent rúzst, és így, halványan, kislányossá teszi az arcát. Kedves. Tényleg az. Mosolygós, nincs a szemöldöke tetoválva, és ahogy nézem, a melle is igazi. A melle...itt megint elveszítem a valóságérzékemet, és ismét a blúzt fixírozom, óvatosan, az arcom elé emelve a bort, és úgy téve, mintha a benne lévő nedűt tanulmányoznám. Most ő kérdez. Rólam. A munkámról. Az életemről. Tágra nyitja szemét, úgy lesi a választ. Én magam is elhiszem, milyen érdekes fickó is vagyok, miközben mesélek neki a lapkiadás rejtelmeiről, a szponzorokról, és a hirdetésekről. Ő meg érti, elérti, nevet, bort kortyol, hátraveti a fejét, ... és én megint megőrülök. Aztán ismét ő beszél, egy római útról, hogy oda ment volna a barátnőjével, de az visszamondta, és hogy van-e kedvem menni, a hétvégén, meg ilyenek. ....Hogy mi? Hogy én? Hogy vele? Baszki. Nem hiszem el. Van valami ebben a nőben, ami teljesen kikészít. Bekúszik a bőr alá, és ott ficereg, addig, míg megbolondul tőle az ember. Már épp felelnék, minden kétséget kizáróan nyökögve, hogy most ez komoly? De ekkor... mi a frász? ... Ebben a pillanatban óriási csörömpölés rázza meg az apró bisztrót, én meg mintha lassított felvételen látnám, ahogyan egy biciklista berepül az ablakon, egyenesen felénk. Illetve ő maga korábban landol, kettővel mellettünk, de a sisakja éppen a mi asztalunk felé süvít...

A szemüveg
Próbálom elképzelni nélküle. Úgy is helyes lehet. Így olyan professzoros. De ennivaló. Pláne ahogyan folyton a dekoltázsomat bámulja. Érdemes volt másfél órán át kipakolni az egész gardróbot. A délelőtti vásárlás mondjuk felesleges volt, hisz végül is nem a top mellett döntöttem, de az is jó lesz – legközelebbre. A szemem sarkából látom a szomszéd asztalnál ülő lány hosszú, szőke haját. A fenébe...lehet, hogy nem kellett volna feltűznöm a hajamat... Most biztos úgy nézek ki, mint a saját nagyanyám. Vajon az elején nem vittem túlzásba? A mosdós sztorival? Mondjuk, kell hozzá némi humorérzék, de egyszer élünk. ...Megint a szemüveg. Folyton azon jár az eszem, milyen lehet, amikor bepárásodik, és leveszi. Vajon hunyorog? ...Szép a szeme. És remekül fest. Mármint nem az a dzsigoló típus, de azokkal csak a zűr van, a végén meg a sírás. ...Lehet, hogy mégiscsak a topot kellett volna felvegyem? Abban vékonyabbnak tűnök. Ez a béna blúz meg csak erősít... Oké, már vagy egy fél órája én beszélek, semmiségekről. Nem akarom túlságosan lefárasztani, de azért időnként beszúrok egy-egy rám jellemző megjegyzést. Elvégre, ha már első randi, mutassak valamit az igazi énemből is. Persze nem kezdhetem rögtön Sartre-ral..., de azért jó, ha a pasi tudja, hogy van agyam. Na nem túl sok, mert attól meg menekülőre fogják. Szóval beszélek, mondom, húzom, általában minden második mondatnál konstatálva, hogy az a fejemben még sokkal kevésbé hangzott ostobán... Ő meg csak néz. Néha felnevet, az jó. Szeretem a mosolyát. Olyan, mintha ismerném ezt a mosolyt... Kellemes ez a hely. Mondjuk fura, hogy a levest tálban hozták ki, és azóta is itt hűl kettőnk között. De így legalább merhettem neki. Az olyan meghitt volt. ...Még sosem volt szemüveges pasim. Izgató. Olyan, mintha két emberrel lennék. Az egyik: a komoly, a céltudatos, az intelligens. A másik: a kisfiús, a zabolátlan, a spontán, a sebezhető. Anya mindig azt mondja, beszéljen a férfi magáról, minél többet, és garantáltan megkedveli a nőt. Hát jó. Akkor rajta. Kérdezem. Kérem. És ő nekikezd. Tetszik a hangja. Meg a keze. Nagy keze van. Hosszú ujjakkal, mint az első szerelmemnek volt. Jó hallgatni, ahogy beszél. Egészen belelendül. Mindenféle szponzorokról, meg hirdetésekről mesél...Jaj, az a szemüveg... Levenném róla. Oké, nincs vesztenivalóm, megkérdezem. Sosem csináltam még ilyet, de mikor, ha nem most? Szóval, hogy a barátnőm nem tud velem jönni Rómába, és a hétvégén indulnánk, és nem tartana-e velem? ...Na.... Kész. Elvesztettem őt. Örökre. ...Vagy... mégsem? Hebeg-habog...amolyan Hugh Grant-esen. Imádom. És most zavarában leveszi a szemüvegét, és azt mondja, ez most komoly?... És hunyorog. Nem hiszem el... De mi ez? Csörömpölés, kiabálások, káosz, és egy kék tárgy, ami egyenesen felém repül...

Epilóg
A kék sisak célba talált. Éppen az ötös asztal levesestáljának kellős közepében landolt. A sűrű lé úgy fröccsent szanaszét, mint tűzijáték nyárestén. A férfi és a nő meglepetten kiáltott fel, mindketten értetlenül bámultak a másikra – randi így nem érhet véget. A mentők kiérkezésekor egy furcsa pár sétált ki a bisztróból. A nő blúza szorosan mellére tapadt, láttatva, amit csak lehetett, a férfi, szemüvegét kezében szorongatva, hunyorogva bámulta. Fogták egymás kezét, és koszosan, nevetve, elhagyták a katasztrófa helyszínét.