Temetőbogár

– Nem haragszik, ha leülök ide egy kicsit?

Az asszony ki se nyitotta a szemét a férfi hangjára. Arcát a gyenge tavaszi nap felé fordítva ült a korhadó padon, nyakában meglebbent a színes műselyem kendő, és az öregúr ezt beleegyezésnek vette. Már csak azért is, mert egyrészt közel s távol ez volt az egyetlen pad, másrészt ugyan nem szívesen vallotta be, valójában már szemüveggel se látott túl sokat.

– Remélem, nem veszi tolakodásnak…

A kiszáradt pad halkan reccsent a vékonyra aszott idős férfi alatt, aztán csak ültek csendben. Az öregúr a sírkert mohos köveit bámulta és az első röpke pillanat után még véletlenül sem lesett az idős asszonyra, aki csukott szemmel napoztatta az arcát.

– Tavasz van – állapította meg a férfi, mert valahogy kényelmetlenül érezte magát a csendben, de ugyanúgy zavarta a gondolat is, hogy esetleg tolakodónak hiszik vagy afféle magányos szerencsétlennek, aki bárkivel leáll beszélgetni, csak hogy szólhasson valakihez. – Néha kijövök ide. A feleségemhez…

Nem szoktak többet mondani. Itt mindenki tudja a mondat végét. Ilyenkor többnyire megkérdezik, hogy „Mikor?” vagy „Miben?”, de arról sosem beszélnek, hogy milyen az élet „azóta”.

– Már három éve járok ki – mélázott hangosan az öregúr. – Néha arra gondolok, régen ritkábban adtam neki virágot.

Szégyenlősen kuncogott, aztán lopva mégiscsak a csendesen napozó asszonyra pillantott. A tartásából ítélve olyan korú lehetett, mint ő maga. Őszes haja ritkás, vékony szálú, átüt alóla a rózsaszín fejbőr. Egyik kezével fázósan összemarkolja a mellén a világos színű kabátot, de igyekszik kihasználni a kevéske meleget, amit a gyorsan gyengülő napfény adhat.

– Régebben gyakran beszélgettem vele – dünnyögte az öreg –, mostanában meg valahogy nincs mit mondanom. Nem történik semmi. A mi korunkban már nem történik semmi. Azért kijövök ide, és olvasgatom a sírfeliratokat. Gondoltam, kitalálhatnám a magamét. Vagy ez nagyon morbid? Ne beszéljek ilyet?

Az asszony nem szólt, és az öregúr nem akart arra gondolni, hogy ez a hallgatás talán maga az elutasítás, inkább maga elé bökött a botjával és folytatta.

– Látja, ott az áll, hogy „Itt nyugszik Kovács Katalin”. De honnan tudhatnánk, hogy nyugszik-e? Az én feleségem olyan nyugtalan volt életében, hogy nem lehetek biztos benne, hogy nyugszik. Az utolsó években csak martuk egymást. Persze, ha tudtam volna… de nem tudja az ember. Ott meg – fordult a bot egy másik sír felé – valami vandál összekente a sírkövet festékkel.

Az öreg egy ideig hallgatott, de mivel az asszony nem szólt, végül kibökte, ami a gondolataiban járt.

– Ha sokáig nézi a festékfoltokat, olyan, mint egy tengeri tehén. Tudja, hogy a tengeri tehén nem a ceteknek, hanem az ormányosoknak a rokona? Bizony. Valamikor régen biológiát tanítottam. Szabad időmben meg verseket írtam. De már nem csinálom egyiket se. Talán csak ezt a sírfeliratot, ezt még ki tudnám találni.

Az öregúr megborzongott. A nap már alig látszott és a szél is egyre csípősebben bújt a vékonyra kopott kabát gallérja alá. Az öregasszony úgy tartotta a fejét a halványka sugarak felé, mint aki ki akarja szívni az élet utolsó cseppjeit is, mint aki semmit sem szeretne elmulasztani, elengedni. Még azt az utolsó icipici felvillanást sem a felhők közül. Így kellene élni, gondolta az öregúr. Ilyen elszántan. Talán elővehetné a noteszét, amiben a régi versei vannak. Lehet, hogy sírfeliratnak valót is találna benne. Vagy írhatna egy új verset. Sose hagyta volna abba, ha az ő Bertája is ilyen csendes lett volna…

– Megyek, nem zavarom tovább – mosolyodott el zavartan az öreg. – Holnap is kijövök, és ha esetleg itt lesz, segíthetne kitalálni azt a sírfeliratot. Olyan négy óra körül.

Annyira megijedt a saját merészségétől, hogy vissza se mert nézni az asszonyra. Egész elkapta a légszomj, úgy sietett kifelé a vasrácsos kapun.

Másnap az öreg a botjára támaszkodva megjelent a keskeny, kaviccsal felszórt sétányon, remegős keze a zsebébe rejtett fekete noteszt szorongatta. A nap talán még ragyogóbban sütött, mint előző délután és az öregúr elszántan lépdelt a pad felé. Nem tudta eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült lett az üres ülőhely láttán. Vagy négy órát várakozott az arcához emelt fekete füzetkét olvasgatva, néhol elérzékenyülve, néhol elmerengve, asszonyokat és barátokat felidézve. Végül, ahogy a nap lement, olyan hirtelen hűlt le a levegő, hogy a kis öreg nem tudott tovább várni, elindult hazafelé. Nem volt szomorú, az egyik szerelmes vers sorai jártak a fejében és az, hogy Berta hál’ Istennek sosem tudta meg, hogy kihez íródott a költemény.

A temetőszolga szólította meg a kovácsoltvas kapunál. Az öreg először nem is értette, mit kérdez tőle az olajosképű, kék munkásruhás férfi. Volt valami bántó, valami csúfolódó mellékzönge a hangjában, ami megzavarta az öregurat. A gondolataiban kavargó verssorok buborékait kipukkasztották a számonkérő szavak, és a kisöreg egész hazáig dohogott magában.

Mi az, hogy az öregasszony aki mellett ült már reggel óta halott volt? Mi az, hogy neki észre kellett volna vennie? Biztos benne, hogy amikor beszélgettek, még élt. Nagyon is élt.