Elsőbbségi SMS, kézbesítve

 

Egy májusi reggelen, hat-ötvennyolckor az újpesti végállomáson, a malacképű beszállt a metrószerelvény harmadik kocsijába. Hat óra után négy perccel tette le a vetőlapátot, és kimászott a kemence árokból. A szokásosnál fáradtabb, és lehangoltabb volt még a frissítő zuhany után is. A reggeli váltásra bízta a ropogósra sült kenyerek kiszedését, és elbattyogott a Metróhoz. Végignézett az üléssorokon, csak két hely volt szabad. A szélesebbet választotta. A padon ülők felpillantottak a 190 magas, másfél mázsás csüngő hasúra, és mindkét oldalon kicsit arrébb csúsztak fenekükkel. Megszólalt a figyelmeztetés, az ajtók záródtak, a szerelvény gyorsulni kezdett.

Az utazó közönség életkorkora változatos volt. Kamasz fiúk-lányok, fiatal felnőttek, és ötven-hatvan év körüliek igyekeztek eljutni az iskolába, munkahelyre, vagy haza, ahogyan a malacképű is hazafelé tartott a pékségből. Öltözetük szintén változatos képet mutatott, bár egyre többen viseltek kisebb nagyobb hátizsákot, mintha kirándulni indulnának a Budai hegyekbe.

Egy dolog volt közös bennük.

Ahogyan liturgia előtt a templomban, az öregasszonyok kézbe veszik a zsoltáros könyvet, olyan áhítattal vették elő okos-telefonjaikat a metrón utazók. Csak elvétve találnánk közöttük könyvet olvasót, vagy újságot böngészőt.

Malacképű is előhúzta ingzsebéből az „okostelefonját”. Ibolyától, a postáskisasszonytól kapta Karácsonyra, aki megtanította, hogyan használja az érintős kijelzőt. Most ő miatta volt görcsben a gyomra.

Még együtt élt a feleségével, amikor idős postásuk, Dezső bácsi, átadta a staféta botot Ibolyának. A nő harmincéves, csinos, formás, apró termetű asszonyka, másfél fejjel alacsonyabb a malacképűnél. Szőkére festett haja alól kivillanó sötétbarna szemei, és mindig napsütötte bőrszíne sejtette származását.

A malacképű felfigyelt rá, de csak, mint jelenségre.

Az új postáskisasszony, mosolygós, közvetlen modorával hamar a lakótelep kedvence lett. Főként a nyugdíjasok szerették, mindig leállt velük egy-két barátságos szót váltani.

Hat éve Ibolya adta a kezébe a válóperes ajánlott leveleket.

Elbeszélgettek. Akkor derült ki, Ibolya két kamasz fiút, és egy nyolcéves kislányt nevel egyedül. Férje sújtólégrobbanás áldozata lett az oroszlányi szénbányában.

Már akkor nagyon közelinek érezte a nőt, de korban az apja lehetett volna. Ezért még célozni sem mert arra, hogy örülne, ha közelebbi kapcsolatba kerülnének. Kövérnek, visszataszítónak látta magát az előszoba tükörben.

Tavaly ősszel mégis összejöttek. Igazi, szerelmes lángolással. Mint tudjuk, a szerelem vak, és modortalan. A legváratlanabb időben toppan be az ajtón, annak ellenére, hogy a malacképűnek hatalmas pocakja, és valóban malacképe volt. Ötvennégy éves golyó fejét csak a tarkóján fedték szőkéből őszülő hajszálai. Közel ülő apró kék szemei között, széles, turcsi orron vette a levegőt. Szája könnyen mosolyra hajlott, ami barátságos kinézetet kölcsönzött a meláknak, de csapott állát vastag toka keretezte, ami csak erősítette röfis kinézetét.

Ibinek így tetszett, és kész. Malackának szólította, és visszaadta a férfi életkedvét.

Hat éve még csak 122 kilót nyomott, ami a magasságához képest nem volt rendkívüli. Felesége mégis a hasát tartotta váló oknak, miután megcsalta legjobb barátjával, és össze is költözött vele. A válási procedúra utáni estén, az asszony végleg összecsomagolt. Az ajtóból még visszaszólt: „Ha a csúcsra akarok jutni, nem fárasztom magam hegymászással.” Pedig az első három évben még minden jól ment az ágyban. Felesége élvezettel csúszkált feszes hasán, és mindig talált valamit, ami megakasztotta a teljes lesiklásban.

Amikor elmesélte kollégáinak az asszony beszólását, azok csodálkoztak, miért nem adott neki egy jókora búcsú pofont. Csattanós befejezése lett volna a házasságuknak. De ő soha nem bántott egyetlen nőt sem… egészen tegnap estig.

Részeges apja rendszeresen verte édesanyját, aminek többször tanúja volt kisgyerekként. Olyankor félelmében a konyhaasztal alá bújt. Kamasz korában az apja őt is összeverte, amikor anyja védelmében próbált kiállni ellene.

Aztán édesanyjával elszöktek Pestre. Anyja munkát talált az újpesti pékségben. Ott csapta meg orrát először a frissen sült kenyér illata. Nem volt véletlen, hogy péknek tanult. Születetten erős testalkattal rendelkezett, és a szakképzés mellett sportolni kezdett a Dózsa atlétikai szakosztályában. Húszévesen volt legjobb formájában, amikor alkoholista apja rájuk talált, és vissza akarta rángatni őket Orosházára. Helyére tette apja fejét, de nőre soha nem emelt kezet. Egészen tegnapig.

Harminchat éve dolgozott ugyanabban az öreg sütödében. Válása után kezdett mértéktelenül inni, és öt év alatt felszedett még 24 kilót, aminek java a hasát növelte. Persze nem csak az ital volt a bűnös az elhízásában. Miután felesége elköltözött, állandó éjszakai műszakot vállalt a kemence mellett. Ahogy turcsi orrát megcsapta a friss kenyér illata, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Öltözőszekrényében tartott sült zsírt egy zománcozott fém bödönben. Lapát kezével letört egy darabot a még meleg kenyér sarkából, és beletunkolta a libazsírba. Persze meg is ette a finom falatokat.

„Miért ütöttem meg?” – tette fel a kérdést magának az éjszaka folyamán többször is, miközben a kemence árok lépcsőjén ülve várt a kiszedésre, golyó fejét hatalmas tenyerébe ejtette.

Munka közben nagy volt a kemencések vízvesztesége, hiába vetkőztek félmeztelenre, izzadtak, mint a szaunában. Citromos szódavíz mellett le-lecsúszott néhány üveg sör is. Az utóbbi húsz évben inkább dobozos sör, amit könnyebb eltüntetni, ha jön egy váratlan ellenőrzés. De néhány doboz sör meg sem kottyant neki, legfeljebb többször engedte le a „hűtővizet” a mellékhelyiségben.

„Elszállt az agyam, pedig tegnap hajnal óta egy korty alkohol sem ment le a torkomon.” Nem talált ésszerű magyarázatot tettére, és rágta belülről a bűntudat.

Még a munkakezdés előtt, az öltözőben, váltótársának tett töredelmes vallomást.

Ez a pék közel lakott hozzá a Váci úton, és jól ismerte a postáskisasszonyt, és tudott a románcukról is. Kollégája az utóbbi fél évben tanúja volt, hogy egyre gyengédebb szálakkal kötődik a „postás Ibihez”. Ezeket a szálakat a malacképű tegnap estig egyre szorosabbnak, egyre édesebb köteléknek érezte. És Ibolya is így érezhetett, egészen tegnap estig.

Bűntudattal idézte fel az este történteket.

Akkor látta meg Ibolyát a lakótelep kávézójában ölelkezni a férfival. Vöröses szőke, vékony, inas, negyven körüli alak karolta át szerelmét, félreérthetetlen intimitással. Kicsit hasonlított barátjára, akivel felesége összeszűrte a levet. A nő is rácsimpaszkodott.

A malacképű csak egyre tudott gondolni: „Már megint hülyére vettek.”

Sötétlő vörös ködbe borult a látása. A környezet teljesen megszűnt létezni, csak a két egymásba fonódott testet látta maga előtt. Nem tudott megálljt parancsolni indulatának. Lapát kezeivel szétrántotta őket, és visszakézből arcul ütötte szerelmét. Ibolya hátratántorodott, feldöntött egy széket, és a falnak esett.

Rémült, értetlen tekintettel nézett fel rá. A szőke kicsit tétovázott, majd állon ütötte az óriást, aki meg sem rezdült, csak egy gyomrossal válaszolt. A szőke összegörnyedt, nehezen szedte a levegőt. A malacképű sarkon fordult, és magukra hagyta áldozatait.

Munkatársa az elbeszélés vége felé, fejét lehajtva takarta vigyorát, aztán megszólalt:
- Baszod, az a szőke pasas a féltestvére volt. Hajón zenél, ritkán van itthon. Ezért volt nagy ölelkezés.
- De, hát nem nézett ki cigánynak. – hebegte a malacképű.
- Vannak szőke cigányok is. Nem emlékszel Brad Pittre, abban a bunyós filmben, ahol egy szőke vándorcigányt alakít? – magyarázta a kolléga.

Amikor malacfeje felfogta, erős nyomást kezdett érezni a mellkasában. Mintha őt vágta volna valaki nagy erővel gyomorszájon.

„Legalább igazam lett volna.” – sopánkodott magában, aztán letámolygott a kemence ajtó elé. Egész műszak alatt kattogott az agya, hogyan tehetné jóvá durvaságát.

Most, a metróalagútban jött el számára a megvilágosodás. Arra nem volt mersze, hogy felhívja Ibolyát, de küldhet neki SMS üzenetet.

Vaskos ujjaival ügyetlenül pötyögte be a szűkszavú bocsánatkérést. Így is többször elrontotta, mert mellé ütötte a betűket. Végre sikerült: „Bocsáss meg Szerelmem! Azt hittem, megcsaltál, de megtudtam, hogy a férfi a testvéred. Nagyon sajnálom, hülye voltam. Többet nem fordul elő, ígérem. Nagyon-nagyon szeretlek: Malackád” Újra elolvasta, nem tudott mit hozzátenni. Éppen a „küldésre” tette ujját, amikor koponyáját belülről megkopogtatta egója, aki eddig szunyókált, de az SMS-t olvasva magához tért.

„Képes vagy ennyire megalázkodni egy nő előtt? Semmit sem tanultál a házasságodból?” Erre a disznófej elbizonytalanodott. Ismerősen hangzott a mondás, miszerint „a kötél áztatva, az asszony verve jó”. Eszébe jutott a másik bölcsesség is: „Azért kell alkalmanként megpofozni a nőt, hogy tudja, kihez tartozik.” Egója olyan meggyőző érveket hozott, hogy törölni akarta üzenetét, ami közben eltűnt a kijelzőről. Keresni kezdte, először a piszkozatoknál, majd az elmentett SMS-ek között. Nem találta. „Talán már el is küldtem? – kérdezte magától ijedten. De az elküldött üzenetek között sem volt a bocsánatkérése.

Legszívesebben lecsapta volna a kibaszott nagyon okos telefont, aztán visszafogta magát. De a mozdulat már elindult, és a készülék hirtelen kicsúszott lapátkezéből. Próbált utána kapni, nem sikerült. Legnagyobb meglepetésére a telefonkészülék a gravitációnak fittyet hányva, nem lefelé esett a metró-kocsi padlójára, hanem lebegni kezdett az állva utazók feje felett.

Malacképű feltápászkodott az ülésről, és mobilja után nyúlt egy villámgyors mozdulattal, ahogy legyeket szokott elkapni. A telefonja gyorsabban mozdult arrébb, mint a legyek. Az utasok – anélkül, hogy tekintetüket levették volna a kezükben tartott okosságokról – morgolódni kezdtek, mert a disznófejű kis híján elsodort néhány embert, amikor a telefon után kapott, és törtetni kezdett az állva utazók sorfalán keresztül.

A metró a Lehel piac megállóhoz közeledett, lassítani kezdett, amitől néhányan elvesztették egyensúlyukat. A melákot is előre húzta hatalmas pocakja, de erős kezével elkapta a fogódzkodót. Amikor a kocsi a peronra ért, Malacka okos-telefonja az ajtó felett lebegett, gazdája kinyújtott karja fél méterre közelítette meg. A telefon nem mozdult, szép csendesen levitált, ha egyáltalán csendről lehet beszélni egy korszerűtlen metrószerelvényen.

Az ajtók nyílni készültek, amikor disznó módra elordította magát: „Fogják meeg!” - de nem folytatta. Ahogy elhagyta torkát az üvöltés, abban a pillanatban rájött, milyen hihetetlen helyzetbe került.

Néhányan laposan körülnéztek, tolvajt keresve, de nem sokáig zavartatták magukat. Végül is, nem a Facebook-ról jött a riasztás. Ahogy kinyílt az ajtó, az okos-telefon kilibbent a nyíláson. Malacpofa utána iramodott, és önkéntelenül még egyszer elkiáltotta magát: - „Fogjáák meg!” Az utazó emberek közül csak azok figyeltek fel rá, akiket mázsás testével félrelökött. Azok is csak egy feldühödött disznót láttak, aki elől jobb kitérni. Egyedül egy kisfiú követte csodálkozó szemekkel, vágyakozva a lépcső felett elsuhanó mobilt. Neki még nem vettek a szülei ehhez hasonló készüléket.

Az okos-telefon felbukkant a Lehel piac nem túl sikeres épülete előtt. Nem várta meg a zöld jelzést a gyalogátkelőnél, átrepült a Váci úton a forgalom felett, és meg sem állt a Postahivatalig.

Ibolya elhelyezte kerékpárján postás-táskáját a levélküldeményekkel. Még érezte arcán az elcsattant pofont. Bátyjával kivesézték a történteket. Rájöttek, barátja félreértette a helyzetet.

„De akkor sem viselkedhet úgy Malacka, mint egy vaddisznó, vagy egy rendőr, aki először üt, aztán kérdez. Ráadásul, nem vette a fáradságot, hogy kérdést is feltegyen. Ennyi volt, itt a vége.” – gondolta éppen abban a pillanatban, amikor az okos-telefon a leveles táskán landolt.

- Ez meg mi a frász? – kérdezte magától hangosan. Odanyúlt a telefonért, ami készségesen hagyta, hogy kézbe vegyék, hiszen pontosan ez volt a célja. Kézbesíteni egy fontos SMS-t.

Ibolya elolvasta az üzenetet. Keblére szorította a telefont, és könnyezve arra gondolt: „Talán még sincs vége.”