Szakmai ártalom

Átható ammóniaszag terjengett a félhomályban, amiből R. főhadnagy – még azelőtt, hogy a franciaágyban fekvő testet meglátta volna – már tudta; a sánta hotelportás nem tévedett. Intett Baumstaugnak, hogy csináljon világosságot a szűk szobában. Eközben ő maga az ágyhoz lépett, szeme sarkából végig mérve a kopott éjjeliszekrényt, mintegy tudat alatt nyugtázva a vizespohár mellett az üres Xanax-os fiolát, meg két levél Rivotril csupasz burkát.

Százszor, ha nem többször ismételt mozdulattal hajtotta vissza a takarót, de a meztelen női test láttán váratlanul megtántorodott, és egyensúlyát vesztve az ágyra rogyott. Jóllehet biztos volt a dolgában, kötelességtudóan megtapintotta a nyaki ütőeret, majd kezét egy pillanatra a tarkó mögé simította. Aztán csak ült némán, és nézte az asszonyt.

A bőr sápadtsága a szálloda ágyneműjén illetlenül sárgának tetszett. Hogy mégsem sárga, hanem – a lepedővel ellentétben – majdnem tökéletesen színtelen, az csak a bal mell feletti, rózsafejet formázó tetoválás szemet ingerlő vöröse láttán lett egyértelmű. A főhadnagynak friss hóra hulló vércseppek jutottak róla eszébe, pedig odakint nyár volt, és vérnek sem volt nyoma sehol.

Bal lábát, ahogy mindig, holtában is átvetette a jobbon. Karcsú, hosszú ujjú kezei a törzs mellett nyugodtak. Félig nyitott szájjal, de – a főhadnagy őszinte megkönnyebbülésére – csukott szemmel feküdt. A ráncok, melyekkel az évek múltával egyre kilátástalanabb küzdelmet folytatott, mintha varázsütésre tűntek volna el. A bőr sima lett, akár egy csecsemőé, de egy torz maszkot öltött csecsemőé. Mert bár minden egyes apró részlete ismerős volt, a tónustalan arc egészét a főhadnagy valószerűtlenül ismeretlennek találta. Mint mikor kényszerűségből más ruháját öltjük magunkra, mely hiába is illik tökéletesen ránk, valamiképpen mindörökre idegen marad.

Máskor nagy műgonddal rendben tartott haja csapzott csigákba tekeredve pihent a párnán. R. szomorúan gondolt arra, hogy ez a csendes béke valójában nem több a halál kegyes csalásánál, a nő nyilvánvalóan ugyanúgy fájdalomban és félelemben vajúdta át magát a túlvilágra, mint mindannyian. Egyszerre bánta, hogy sosem mesélt neki a könyörtelen koreográfiáról, a záróizmok elengedéséről, az elernyedést követő megfeszülésről, a száradásról és az összezsugorodásáról, a sejtek öngyilkos felemésztődéséről, a színekről és a halmazállapot-változásokról, a hangokról és a szagokról.

– Mióta is van maga a rendőrségnél, Baumstaug? – fordult hirtelen az ablaknál elfogódottan álldogáló újonc felé.

– Éppen ma két hete, főhadnagy úr – felelte a fiatalember büszkén, önkéntelenül kihúzva magát.

– Akkor itt az ideje, hogy ilyet is lásson. Jöjjön csak ide, és mondja meg nekem, hogy maga szerint mikor hunyt el – bökött állával az ágy felé.

Hogy a másik sokáig nem szólalt meg, maga kezdett bele: – Érintse meg a bőrét! Alig hűvösebb, mint a mienk, noha a halál beálltát követő első órában két, majd óránként egy fokot hűl a tetem.

Belecsípett a halott karjába: – Látja, a bőr petyhüdt, alig van turgora! –, aztán megemelte a nő gyűrűkkel ékesített jobb kezét, és ahogy elengedte, az mindenféle ellenállás nélkül, engedelmesen hanyatlott alá. – A hullamerevség sem állt még be – állapította meg –, ez is megerősíti, hogy még nem telhetett el három-négy óra sem. Azonban, ha jobban megnézi, bizonyára észreveszi, hogy az állkapocs kezd felhúzódni, és amennyiben hozzám hasonlóan maga is megtapintja a tarkót, akkor megbizonyosodhat a nyakszirt kötöttsége felől, ami arra utal, hogy legalább egy órája megszűnt a keringés.

Végül egy pillanatra oldalára gördítette a testet, és mutatóujját lágyan végighúzva a gerinc mentén, azt mondta: – Az exitálás után legkorábban három órával megjelenő szederjes, tallérforma hullafoltoknak sincs még jele.

– Nos, azt hiszem végeztünk – állt fel hirtelen, és indult a kijárat felé –, a többi már a halottszemlét végző orvos dolga.

Baumstaug segédrendőr gyanúja, miszerint főnöke eltér az ismeretlen személyazonosságú holttest fellelése esetén követendő eljárástól, másodpercről másodpercre erősödött.

– Nem kéne megkeresnünk az iratait? – vetette fel félénken, és hogy felettese nem reagált, növekvő zavarban folytatta: – Mivelhogy a szabályzat szerint értesíteni kellene a legközelebbi hozzátartozókat – hadarta, idegességében egyik lábáról a másikra helyezve súlyát, amitől úgy tetszett, a szobában erős szél fúj, és Baumstaug segédrendőr ringó fűszál csupán, semmi más. – Szükségtelen, Baumstaug. Szükségtelen – fordult vissza a nyomozó az ajtóból. – A hölgy 1959. március harmadikán született, Bécsben. Emma Ardennek hívják, történetesen én vagyok a legközelebbi hozzátartozója. A feleségem. Volt – tette még hozzá, és akkor végre elsírta magát.