Bye

 

Óvatos, de határozott mozdulattal emeli a jobb combom. Herótja van ettől az egésztől, mégis lassan csinálja. Próbálok úgy tenni, mintha mindez meg sem történne. Jó lenne elbújni valahová, talán az agytekervényeim leghátsóbb bugyrába, ahol úgy borul rám a koponyacsont íves hajlata, akárcsak a gyöngyre a kagyló. Én ott csak összegömbölyödöm, és várom, hogy mindez véget érjen.

Ahogy a tenyerével alulról tartja a lábam, a bőr oldalt, a combom szélénél meggyűrődik. Egy jóféle elefánt is megirigyelhetné ezeket a redőket. Ha ott, középen összecsípném, olyan lenne, mint egy masni. Jaj, legyen már vége. Utálom ezt a kattogást is, és főleg persze a fájdalmat, ami minden egyes apró mozdulatánál belém mar. Mindegy, már úgysem lesz sokáig szükségem erre a fránya csípőízületre. Mit van mit tenni, a 85 az 85. Ennyi éve vagyok én testlakó.

No, én is odanyúlok a combomhoz, mintha tudnék rajta emelni egyetlen dekát is. Én nem hiszem el, hogy ez az öregség dolog normális. A bőröm is fáj. Kirepedt. Pont ott, ahol a lábamat fogja. Már csak pár centi, és a lányom átemeli a lábam a fürdőkád szélén, és ezzel túl is vagyunk a leglerohasztósabb részén a napnak. Úgy látszik, amikor a legszarabb, olyankor is van nehezebb is és könnyebb is.

Két héttel ezelőtt már tudtam, mi vár rám. Akkor még sikerült némi mozgást kicsiholni ebből a dinoszaurusz testből. Most viszont már csak ennek a töpörtyűnyi szabadságnak az emléke van: az érzés, ahogy vonszolom magam a belvárosban, és a látvány, ahogy a borongós idő kiemeli a sétálóutca szürkeségét. És én csak gyönyörködöm abban, ahogy a természet ködfoltok képében bekéretőzött a városba. Egyik kezemmel a botra támaszkodom, a másikkal pedig fogom a nadrág derekát, le ne csússzon. Eltűntek a csípőmről azok az egykor ott ringó-rengő kis kupacok, amik addig támasztották a püspöklila kordbársonyt. Elég ijesztő hozzáérni a csípőlapáthoz. Sosem lehetett ennyire tisztán és élesen kitapintani. Az erek már réges-rég a bőrfelszín közelében dulakodnak, most már a csontok vannak soron. Ahogy én a létből, úgy vánszorog ki a testemből szép lassan a csontváz. Leveti magáról a húst és a bőrt. Hiába, az ember 80 felett már nem örül a fogyásnak.

Majdnem felértem a sétálóutca tetejére, mikor észrevettem, hogy galambok szállnak fel az egyik ház ferde tetejéről. Dinamikus, íves, gyors kis csapat. Minden, ami én már nem vagyok. A madarak annak a türkizkék háznak a tetejéről repülnek ki a térbe. A memóriám már antik ugyan, de azt a házat - a tizenhetes számúról beszélek – sosem felejtem el. Abban lakott egykor az a téglavörös sapkás fiú. Hogy is hívták...? Én nem tudom, hogy van ez, de ebben a városban a galambok egyfolytában ezeken a ferde tetőkön ücsörögnek, és nagy csapatokban, szárnyaikkal talányos kanyarokat leírva repülnek egyik épületről a másikra. Ahogy most is.

Aztán egyszer csak jött az a hatalmas koppanás. És körülöttem minden megmerevedett. Teljesen. Az emberek, akik addig úgy siettek, mintha muszáj volna, hirtelen beledermedtek a pillanatba. Most is látom magam előtt, ahogy az a mustársárga kabátos anyuka épp a papírzsepit tolja a kisfia maszatos arcába; az oldaltáskás tini lány pedig, aki egy pillanattal korábban még épp lefelé száguldott rollerén a meredek sétálóutcán, hiába rugaszkodott el a talajtól, most csak egy helyben áll – a tempó élvezete pedig az arcára fagyott. A kirakatok neonfényei sem villódznak, és a szél is abbahagyott fújni. Úgy látszik, a teremtő nyomott egy pauzát. Nem volt több néhány másodpernél az egész. Aztán valami leesett a lábam elé. Egy galamb. A hátára zuhant. A szárnyait széttárta, mintegy teljesen felajánlva magát az égnek. Így vonaglott előttem, lejtve még egy utolsó táncot a beton fagyott kövén.

Ahogy a galamb leesett az utca közepére, az előttem lévő vászonvilág többi szereplője életre kelt. Odajöttek, körülállták szegény párát. - Nézd csak, egy galamb! – az anyuka gügyögő hanglejtéssel mutatja a madarat kisfiának.

– Az oszlopnak vagy a karácsonyi díszeknek ütközhetett neki. – Ezt a tanulságot egy erősen rúzsozott ötvenes vonja le. Milyen öreg az arca! Ja, én öregebb vagyok. Közben a galamb csak kétségbeesetten nyitogatja a csőrét, és látszik az a húsos kicsi nyelve. Aztán hirtelen megszűnt minden mozdulat. Ekkor ütött arcul a bizonyosság. Én leszek a következő. Ez most már nem elkerülhető. Hát jó. Legyen, ami akar lenni.

És most itt vagyok a párás fürdőszobában a lányommal. Már ő sem fiatal. Jesszus, azt sem tudom, hány éves. Későn jönnek a ráncai, még most is olyan szép. Így fáradt arccal is, pedig nem lehet nagy élmény az anyja öreg testén nyomogatni a törölközőt. Lenézek, és látom, ahogy a karomszerűen meghajlott lábujjak belekapaszkodnak a barna szőnyegbe. Ezt hagyjuk inkább. Jé, a lányoméknál van fogkefe. Mióta nem volt fogkefém! Jó ideje a pohárban van a fogmosás.

A lányom letörli a tükör nagy részéről a párát. Ezt kár volt. Ködös keretben figyelem ezt az aszályos arcot. Húzós, hogy ez én vagyok. Érdekes, hogy a szemem viszont milyen sugárzó még most is. Nem változott semmit sem. Tényleg, a szemgolyó az miért nem lesz ráncos? Arra a két valamire viszont, ami egykor a mellem volt, már rá se bírok nézni. Minden méltóságukat elveszítették, tartalmuk eltűnt, és olyan, mintha már nem is élnének. Nem is egy élő testen lenne a helyük: egy dél-amerikai őserdőben praktizáló sámán derékövére csatolva jobban el tudnám képzelni az aszott bimbók ringását.

– Eeeezt ne... Kérlek, ezt ne…. Egész életedben csak kurválkodtál a szavakkal…. Mondjuk, jól csináltad. Most viszont már elég. Hagyd abba! Kérleeek…..!!!

Jól van, legyen, ahogy akarod. Szóval, a lényeg, hogy ha kisebb lenne a gravitáció, még feljebb lenne a mellem. Végül is, nem számít már. Úgysem látja már férfi. Max. a hullamosó, ha fizetnek olyat, de lehet, urnában végzem.

– Hagyd már abba ezt!

Jól van, jól van. Befejeztem. Most már úgyis nyugi van. A lányom rám adta azt a pöttyös hálóinget, és bekísért a szobámba. Nem egyszerű megtenni azt a tizenkét lépést. Felvetették, hogy vesznek egy robotot, hogy majd az segít nekem, de én sosem bíztam azokban a fránya gépekben. Nehéz már ez a test, mintha valami húzná le a földbe, már csak a lányom támaszt meg erre a világra, meg az a három párna a fejem alatt. Ezen a húsz négyzetméteren töltöm az időm nagy részét. Mindig is pihenni vágytam, most megkaptam. Nem bánom, csak számolgatom a függöny rojtjait, és időnként el-elbóbiskolok. Néha meg hülyeségeken jár az eszem.

Például azon, hogy hogyan tudják majd meg az ismerősök? A család feltölti majd valamelyik aukciós oldalra a cuccaim, és kiposztolják? Ez is milyen már, meghalsz, és így szétosztják a cuccaid. Vagy az fog feltűnni, hogy végleg a pincébe süllyedek a chaten? Még az sem kizárt, hogy digitálisan feltámasztanak, és úgy tesznek, mintha még mindig élnék. Egész egyszerűen kivetítenek. Azt hiszem, az lenne a legrosszabb.

Csengetnek. Hát, nem tartott sokáig a békém. Nem tudom, ki jött, az előszobából alig hallatszanak be a neszek. Mintha női hangot hallanék, talán az unokahúgom az. Lépések zaja közeledik. Jobbra fordítom a fejem. Már amennyire megy. Az üvegajtó összemaszatolja előttem a valóságot, csak két sziluettet enged át a retinámig. A hangok viszont már eljutnak hozzám. Az unokahúgom beszélget a kisunokámmal. Persze, rólam. Azt hiszik, nem hallom. Azért, mert haldoklom, még nem vagyok süket. A kisunokám azt mondja, hogy nagy szívás, ami velem van. Hát, így is lehet mondani. Úgy kifújni a levegőt, hogy utána már többször nem szívod vissza. Na, ez tényleg szívás.

Aztán azt kell hallanom kiscsillagom szájából, mennyire durva, hogy én így ragaszkodok az élethez. Hogy már alig élek, de még mindig eszek, mert annyira élni akarok. Édes Istenem, nem azért eszek, mert annyira élni akarok még, hanem mert éhes vagyok. Elmondja még egyszer ugyanazt. Nem hiszem el. Jó nagy marha vagy, de nagyon szeretlek, kisunokám. Kisunokám...? Ja, bocs! A lányom vagy, csak 42 évesen szültelek. És már az agyam is kihagy néha. Azért rontom el mindig.

Benyit valamelyikük. Nem bírom már megemelni a fejem, de a gyorsan tipegő lépésekből arra tippelek, hogy az unokahúgom, Dóra az. Pár másodperc, és a csilingelő „Jó reggelt!” visszaigazol. Dóra irtó vidám, mint mindig. Jó, hogy jött, vele könnyebb lesz megbeszélni a temetés részleteit. Az ajtó melletti zöld karosszékbe ül le, és onnan csicsergi, hogy milyen szép időnk van ma, és biztos korán kezdődik a tavasz (Na, köszi! Hol leszek én már...?). És hogy hallgassam csak, milyen szépen csicseregnek a madarak. Ha ilyen rohadt vidám, miért nem mer közelebb jönni?

No, aranyom, mindjárt letöröm a kedved. Felhozom ezt a temetés dolgot, persze Dóra azonnal leállít. A hangja egy pillanatra megremeg. Aztán a kis retiküljébe nyúl, és lelkesen meséli, hogy a város másik felén, abban a dohos kis régiségüzletben talált egy meditációs CD-t, ami megemeli a sejtek rezgésszintjét, és akkor én most teljesen egészséges leszek. Hajjaj. Most viccel? Nem viccel. Közelebb merészkedik, és a szemem sarkából látom, ahogy izgága mozdulatokkal kiveszi a korongot a tokból, majd beteszi az éjjeliszekrényemen lévő lejátszóba. Egy apró kattanás, és indul is a varázslat. Dóra pedig mosolyogva búcsút int, és lendületes léptekkel kiviharzik a szobából. Én pedig hallgatom, ahogy egy mély hangú úr lágyan a fülembe duruzsol: „Mosolyogj szeretettel a felszálló vastagbeledbe, és légy hálás annak munkájáért. Mosolyogj végbeledbe és végbeled záróizmába. Végbeled és annak minden sejtje mosolyog.” Beszarás. Még jó, hogy megtanultam szeretni ezt a röhejt, ami az élet.

Vége a vezetett meditációnak. Mintha tényleg könnyebb lenne kicsit, de én jobb szeretek csak úgy simán beleülni a csendbe. Várom az újabb álomszerű képeket, de néhány napja már nem jön több. Talán mert végigírtam már a mindent. Megpróbálok felülni, de nem megy. A karom még mozog valamennyire. Hátratekerem, és benyúlok a párna alá. Kiveszem a gyűrött papírokat, amire mindent felírtam.

Azt, ahogy megjelentem a létben, ahogy széttörtem ezer kicsi darabra, és ahogy eltelt már majdnem az élet fele, mire összeraktam magam. Akkor lementem a poklom legmélyére, ahol a démonok helyett csak az a maréknyi nyugalom volt, amiből ma is élek. Nem kis munka, de meg lehet nyugodni ebben az őrületben. Aztán megtaláltam, amit szeretek, és később, mikor már nem is számítottam rá, azt is, akit. Most pedig megyek utánad, bár tudnám, hova.

Ahogy a kötegnyi lapot az éjjeliszekrényre teszem, érzem a félig holt izmaimban, hogy egy teljes élet súlyát emelik. Fáradtan fekszem vissza a párnára. Folyik a szememből a könny. Nem vagyok szomorú, a lét áramát engedi már ki így a testem.

– Ne hazudj! Kapaszkodsz még most is. Értsd már meg, úgy nem lett volna szép semmi sem, ahogy akartad. Úgy volt szép, ahogy volt. És ezt a rohadt fájdalmat se mondod.

Jó-jó. Persze, hogy fáj. És ahogy a legelején, lassan már szavaim sincsenek. Csak foltokat látok... Áramlok velük... Néha minden szétfolyik, hogy aztán újra összeálljon. Különös örvények visznek magukkal, olyan, mintha utaznék valamerre...Mik ezek a vastag üvegfalak? Sűrű homok hullik az arcomba, nem kapok tőle levegőt. Hiába dörömbölök az üvegen, a homokóra nem ereszt. Hozzányomom az orrom az üvegfalhoz...Hiába. Lecsúszom, elfekszem. Elfogyott már minden erőm. Beletúrok a homokba, és markolom. A szemcsék csak peregnek ki az ujjaim közül, a görcsbe rándult, köszvényes ujjak hiába szorítják a percet. Elfogyott a homok. És most szétrobbanni készül az üveg.

– Lazíts már! Most is csak azon jár a fejed, mi hogy hangzik. Nincs mit tenni, engedd már el. Úgy könnyebb lesz.

Igazad lehet. Hangokat hallok. Újra itt vagyok, a szobában. Kinyitom a szemem. Nem látom már tisztán őket, de tudom, hogy most mindenki itt van. „Szeretlek” - Most tényleg kimondta a lányom, először az életben? Vagy csak gondolta, hogy ki kéne? Vagy én mondtam neki? Vagy csak annyira szeretném hallani? Nem tudom. „Háj, cső, szia!”. Édes kis hang. Most mintha tisztábban látnék. Egy kislány van itt. Tényleg, van egy unokám is. Olyan öt-hatéves forma. Körömkopogást hallok a padlóról. Behozták Tapit is. Istenem, azt hittem, belefér még egy kutya végig. Esküszöm, ez a legszarabb. Jól van, hát jó kezekben leszel, tacsikám.

A kisunokám valamit a szemem elé tol. Próbálok fókuszálni. Valami girbegurba vonalrajz az... Jé, egy bagoly ugrálókötelezik előttem. Pörögnek a papírlapok, kis aranyom pörgeti a saját kis laterna magicáját nekem. Jól van, talán te folytatod, amit elkezdtem. Egészen közel hajol. A szemembe néz. De régen nézett valaki így rám. Úgy érzem, ő tényleg lát engem. Átölel. Kellemes melegség tölt el... Jé, most nem fáj semmi. Hihetetlen, hogy még most is tud ilyet ez a test... Mennyi örömet adott egykor. No, nézd csak, életet ölel belém ez a kicsi lány. Most már lesz erőm... Úgy látszik, itt élet kell még a halálhoz is.

– Ne bölcselkedj már annyit! Nincs már rá idő. Ne aggódj, csak gyere. Menjünk.

Most mi a fene történik? Mindenhol csak betűk repkednek. Az nem lehet, hogy ennyi volt.

– Engedd már el a szavakat. Sosem léteztek azok sem. Cseppet se aggódj. Tudod, mindig is csak a fény volt. Csakis a féééé…...