A levél

Kilógatja kezét a postahivatal ablakából, és a tavaszi szellő furcsán csiklandozza bőrét.

Már nem is emlékszik rá, mikor kezdődött. Talán két éve. Csak azt tudja, hogy akkor még a púpos volt a főnöke, tehát valamikor akkortájt lehetett. Egy reggel bement a hivatalba, és a helyén más ült. – Mától a postázóba van beosztva – mondta gúnyosan a púpos, a többiek meg somolyogtak, és összesúgtak. Itt is kilógott a sorból. Azt hitték, nem hallja, hogy csúfolják, hogy rémnek becézik, és hogy azon kuncognak, szép páros lennének ők, a púpossal. De őt az emberek nem érdekelték. Irtózott a fecsegésüktől, a szarkazmusuktól, a gőgjüktől. Csak az állatokkal érezte jól magát. Azokat tisztelte, és sajnálta is. Amikor egyszer a púpos agyonütött egy elkóborolt egeret, észre sem vette, és dühében véresre szurkálta körömágyát egy gemkapoccsal. A púpos persze őrjöngött, mert a csekkek is véresek lettek.

A postázón már az első napja olyan volt, mintha hazatalált volna.  Egyfelől itt egyedül volt, kivéve az apró és sovány kóbor macskát, ami már az első perctől odaszegődött, és az ablakpárkányban nyávogott panaszosan. Másrészt pedig, ahogyan elkezdte pecsételni a leveleket, egyre boldogabb lett. Érezte munkájának felelősségét, saját magát pedig angyalként látta, ahogyan sorsokat összeköt, jó hírt közöl, rég nem látott rokonról értesít. Nézte a kézírásokat, és próbálta kitalálni, mit rejtenek az apró csomagok, indulatból íródtak-e, vagy megbocsájtásból. A hivatalos levelek nem érdekelték, a nyomtatott betűk hidegsége és kiszámíthatósága untatta, és minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy azokat is rendben útjukra bocsássa. Olvasott, és pecsételt, és szortírozott, és közben zakatolt az agya: sorosokat képzelt, családokat, barátságokat, ezzel színezte világát. A macska meg időnként közbeszólt. Mások számára eseménytelen, unalmas órák voltak ezek, de neki: a mennyország.

Talán harmadik, vagy negyedik napon történt, hogy az egyik boríték nem volt rendesen lezárva. Akkurátusan elkezdte a kimaradt részt megragasztani, mikor rányitott a púpos. – Na? Jól megy a sora? Itt nem kell sokat beszélnie, mi? Tarkója folytatásában púpja úgy mozgott minden lépésénél, mintha rácsimpaszkodott volna egy potyautas. Aztán nekem rendben menjen az a munka! Már épp kicsónakázott volna terhével a folyosóra, mikor a macska elnyávogta magát. A púpos ingerülten visszafordult. – Hogy az a…! És már ringott is púpjával az ablak felé. A kezében lévő vonalzóval durván rácsapott a macska hátára, mire az élesen felvinnyogott, majd fülét, farkát behúzva, eliszkolt. A púpos elhaladt mellette, ő orrában érezte az ital savanykás szagát és az izzadtság bűzét, és várta, hogy elszagoljék tőle ez a hibás test, a rothadó leheletével és a fegyverként használt vonalzójával.

Már percek óta magában lehetett. Szórakozottan kezdte tépkedni körömágyát. Mikor már csupa vér volt minden ujja, rémülten látta, hogy a félig ragasztott borítékon óriási foltok éktelenkednek. Szinte pánikban rohant a mosdókagylóhoz, és miután lemosta és felszárította kezét, visszaült helyére, és kétségbeesetten tanulmányozni kezdte a borítékot. A feladó semmit nem mondott neki, de az utcát ismerte: a hentes utcája volt, gyakran járt ő is arra. A kézírás férfias volt, de szép, olvasható, művelt emberre vallott. Óvatosan kibontotta a levelet, új borítékot vett elő, és gondosan, ahogyan csak tudta, elkezdte másolni a címzést. Mikor elkészült, úgy vélte, jó munkát végzett. A felületes tekintetet bizonyára elkerüli, ahogy az „r” és a „k” másképp kanyarodik. Gyorsan apróra tépte, és kidobta az eredeti borítékot, a levelet pedig a kezébe vette, és betette új helyére. Majdnem betette. A mozdulat vége előtt azonban lassan kihúzta az elefántcsont színű papírt. Maga sem tudta, miért, később úgy magyarázta, ennek akkor és ott úgy kellett történnie. Meg hogy nincsenek véletlenek.

Kiterítette maga elé az írást, és úgy olvasta, mint szabadidejében mindent. Falta a betűket, kíváncsian és beleérzőn. Óvatos, keresgélő mondatok voltak ezek, egy férfi csírázó gondolatai egy nő felé. Mikor a végére ért, ölébe ejtette a papírt. Ő tudná, mit feleljen ilyen megejtő szavakra, ilyen puhatolózó érzelemre. S miközben akkurátusan belehelyezte az újracímzett borítékba a levelet, már szőtte is a választ, amit ő adna.

A napok unalmasan teltek a következő levélig, és aztán megint eseménytelenül az azt követőig. A szépírású férfi levelein aztán hol egy kávécsepp, hol egy tintafolt landolt, hol pedig egy éktelen gyűrődés tette kézbesíthetetlenné, ő legalább így magyarázta a dolgot. És a végén mindig pár pótolhatatlan perc lett a jutalma az apró beavatkozásért. Ilyenkor megszűnt a világ, és ő belemerült – úgy hitte – a saját regényébe. És ahogyan az ismeretlen férfi vallomásai mind követelőzőbbek, erőteljesebbek lettek, úgy színesedett ki az ő élete is. Már ismerte a szófordulatokat, ismerte a betűk kanyargós akaratosságát és a sorok között húzódó, ki nem mondott mondatokat. E levelekért kelt fel reggel, és öltözött csinosan, e levelekért viselte a múló évszakokat, és e levelek taszították a féltékenységbe, rántották fel ismeretlen magasságokba. Ilyenkor melle megkeményedett, gyomra megfeszült, ágyéka tűztől égett, és az arctalan írás mögött lassanként kontúrok formálódtak, karakter született. Ő birtokolta, és a gondolatai - melyek soha nem szűntek meg körülötte dongani - tartották életben. Nem egyszer eljátszott a gondolattal, hogy elsétál a hentes utcájában a huszonhetes számig, de úgy érezte, azzal összezúzná ezt a maga szőtte, törékeny világot. Így hát csak olvasta a másnak szánt sorokat, az elorozott szavakból pedig az ő saját szerelmi történetét kerekítette mind szenvedélyesebbre, de a leveleket azért mindig feladta. Magát becsapta, de mást nem.

Egyszer aztán elmaradtak a levelek. A várakozás hol reményteli, hol kétségbeesett állapota között libikókázott tehetetlenül, majd közönnyel és semmi gondolatokkal vértezte fel magát a rászakadt bánat ellen. Napok, hetek teltek el fásultságban és vánszorgó lassúsággal. Esténként elmerészkedett a hentes utcájában a huszonegyes számig, de tovább soha.

Aznap reggel is üres fejjel végezte munkáját. A címzés és az írás nem keltette fel figyelmét, de ahogy a percek rutinjában a címzett neve felett átsiklott, valami megmoccant benne. Visszakényszerítette tekintetét a kusza írásra. Máshogyan, más kéz által, de ugyanoda megy ez a levél is, ahová az ő története is tartott. Egy pillanatig még habozott, aztán felnyitotta a borítékot. Ismeretlen betűk, idegen gondolatok vágták fejbe. Sután és otrombán közölték a nővel a közölhetetlent, részvétet nem is nyilvánítva, csak tájékoztatva. Remegő kézzel egyensúlyozta a szürke papírt, a durva betűk homályosan táncoltak előtte, mint mikor a víztükörben, a reggeli mosdáskor arca imbolyog. Gondolattalan ült így órákat is talán, majd elővett egy tiszta papírt, és írni kezdett. Azokat az „r”-eket és „k”-kat kezdte formálni, ízlelni és kunkorítani. Azokat a szavakat és gondolatokat hívta vissza magához, amiken hosszú hónapokon át élt, mint növény a napfényen. Úgy írt, ahogyan még sosem mert érezni, olyan szenvedéllyel búcsúzott a szerelemtől, hogy kimelegedett a rátörő, furcsa hullámtól. Írt és írt, a nőnek, akivel mindketten meglopták egymást, majd beletette a kusza írású borítékba élete művét, egy hamis búcsút, a kusza írású levél mellé. Akkurátusan lepecsételte, és a kimenő posták közé rakta.

A ceruza most is tűhegyes volt, szinte kínálta magát. A csuklóján kidagadt véna úgy lüktetett, mint mikor a dombon felfelé kaptat reggelente. A szúrást szinte nem is érezte. Ahogyan visszatette a ceruzát, látta, hogy kitörött a hegye. Mielőtt még gondosan újrafaragta volna, letörölte róla a vért.

Most, az apró postahivatal ablakában ül, csuklóját lefelé tartva, arcát a nap felé fordítva.