Tétlenség

Nem találok szavakat. Mennyit kell még szenvednem? Mintha a világ súlya nyomná a vállam. Nem érdekel, előbb fogok felállni a távirányítóért, amit a polcon hagytam, minthogy végignézzem a Végtelen szerelem 5382. részét. Megint.
Csörög a telefon. Na, az meg az asztalomon van. Jó. Felállok.
Csak nem ő az? Ezer éve nem hívott. Mit akar?

–  Halló? – kérdezem.
–  Szia. Izé. Buliba jössz?
–  Persze. Mikor? Hol?
–  Izé. Most. Nálam, ott, tudod. Emlékszel hol lakom, na. Meg hozd az izé… akivel sokat lógtál a szünetekben. Emlékszel rá?
–  A szomszédom. Persze, bekopogok hozzá. Ezt most szerveztétek vagy mi?
–  Jah. Nem. Csak azt hittem szóltam. De nem vagy itt és…
–  Értem.

Sosem volt százas, de inkább elindulok. Itthon néha kész szenvedés az élet. Nincs semmi a tévében. Meg mintha valami szag jönne át az alattam lévőtől, de rá nem tudok jönni, hogy mi.
A szomszédommal egy ideig osztálytársak voltunk. Néha benézek hozzá, de most nem tudtam előre szólni, csak kihúzom a lakásból. Kicsit meglepődik, de jön. Náluk a wifi vacakol. Meg tudom érteni, hogy inkább jön.
Kicsit sokat kell sétálni, de megérkezünk. Valaki épp nyitja a kaput, besurranunk mögötte. Felmegyünk az első emeletre a lifttel és már halljuk is melyik lakásból jön a zene. Kopogok. Semmi. A haveromnak elege lesz és belerúg az ajtóba.

–  Te, ez mi volt? Belerúgtál?
–  Jah. Szerinted hallott valamit a kislányos kopogásodból?
–  Mi van veled?
–  Semmi. Csak pont vacsi előtt rángattál el.
–  Aha. Nem volt muszáj…
–  Mindegy. Gondoltam miért ne, de most már éhen halok. Rendeltek pizzát vagy van valami rágcsa náluk?

Ajtót nyit egy félig-meddig ismerős alak. Nagyot mosolyog, táncol a lába és köhécsel.

–  Izé! Bocsi… - mutogat, mintha a nevemet kérdezné.
–  Hát. Engem hívtál.
–  Ja. Ja! Gyere csak nyugodtan.
–  Van valami kaja vagy rendelünk? Kicsit siettünk ide – a haverom szúrós szemmel pillant rám – nem ettem ma semmit.
–  Megkérdezem. GABI! KAJA? – eltelik öt másodperc – Nincs, bocsi. – röhögni kezd – Megettük mind.
–  Akkor még elmegyünk valahova enni.

Nem kezdtem tiltakozni. Azt se tudom, miért indultunk el. Talán mert nem akarom látni a Végtelen szerelem 5382. részét. Megint. Azt hiszem csak közelebb volt a telefon, mint a távirányító, és ha már felkel az ember…
Minden bezárt, mert ezen a környéken nincs élet. Csak a legkisebb, legkoszosabb, legelhagyottabb gyros büfé van még mindig nyitva. A haverom kérdés nélkül rendel egy hatalmas adagot a már reggel óta álló hústömbből. Én csak egy kólát merek kérni, de hátulról azt is „mert ott kicsit hidegebb”. Fúj.
Visszafele már busszal megyünk. A haverom a gyors zabálástól rosszul lett és nem akar egy métert se sétálni. Pedig csak egy állomással odébb vagyunk. Nem érdekli, felszállunk a buszra. Leül, mintha két nehéz szatyrot cipelt volna idáig.

–  Minek ültél le? – kérdezem.
–  Jah. Csak úgy. Nem kellett volna bezabálnom.
–  Állj fel. Ott vagyunk mindjárt.
–  Ülj le te. Menjünk tovább.
–  Hova? A másik irányban lakunk.
–  Majd megfordul a busz és visszajövünk, csak hadd maradjak.
–  Leszálljunk a gyermekorvosnál? Megfájdult a pocid?

Erre valamit morog, de nem lehet érteni. Elalszik és észre sem veszi, hogy a belvárosba érünk. Az Urániánál vagyunk, mikor felpattan, megijed és le akar szállni. Jó gyorsan meggyógyult… Látszik, hogy maga se tudja mit akart.
Valami program van a városban. Mindenhol emberek sétálnak, a távolból koncert-zajokat hallani és minden sarkon nyílt egy büféskocsi. Ha már itt vagyunk, megnézzük. Pár kör után viszont egy kocsma teraszán ülünk, két korsó sörrel. Tőlünk egy centire pedig mindenféle nyelveken hangosan beszélgető turisták haladnak. Csörögni kezd a telefonom, felveszem.

–  Izé. Izé. Szia! Átjössz? Épp egy bulit tartunk és már rég hívtalak.
–  Szia. Nahát! Milyen kedves tőled, épp a tegnap gondoltam, hogy szervezhetnénk valamit! Mi a helyzet egyébként, mesélj! – mondom, olyan kedvesen amennyire csak tudom.
–  Izé. Minden ok. Itt vagyunk már mind. Emlékszel hol lakom nem?
–  Csaknem ott a piac mellett…
–  De. Izé. Ja. Ott.
–  Na, akkor öt perc és ott is vagyunk. Vigyem a szomszédom? Tudod az a srác, akivel annyit lógtam.
–  Tényleg. Izé. Ez tök jó ötlet.

Lecsapom a telefont. A haverom csak röhög magában. Még iszunk két-három korsóval. Sétálunk pár kört. Elcsípünk egy buszt és hazaindulunk.
Végre hazaérek. Elegem van. Csak át akartam kapcsolni a Végtelen szerelem 5382. részéről. Mert először sem tetszett. Rozalindának semmi oka nem volt megölni Emíliát, de a forgatókönyvíró persze nem foglalkozott ezzel. Az agyamra ment, komolyan. Bekapcsolom a tévét, ledobom a távirányítót a polcra és beugrom az ágyba.
A Végtelen szerelem 5383. része.

Nem találok szavakat…