Dembinszky utca 28.

Ideje hozzáfogni. Muszáj lesz kimennie, hiszen két napja nem evett. Megszámolja a pénzét, külön választ annyit, amennyiből újabb pár hétig ellesz, a többit, két részre osztva bevarrja melltartójának belsejébe. Elvesz a kisasztalról egy papírszeletet, melyen egy cím áll, kusza írásával. Azt is bevarrja a pénz mellé. A finom anyag felfeslett már a sok beavatkozástól, de azért állja még a sarat. Felöltözködik. Az órára néz. Kilenc óra. Úgy becsüli, tizenegyre készen lehet.

Körbe néz az apró lakáson. Ruhaneműk, fényképek, könyvek, régi oklevelek, a hegedűje, a kottái, a levelek, aztán a keresztrejtvénye, a Biblia, az újságok, az albumok. Behozza az előszobából a hátizsákját, és hozzá lát. Rutinos mozdulatokkal pakolja össze a holmikat, mindnek megvan a helye a minél jobb kihasználás, és a minél nagyobb biztonság jegyében. No meg a praktikum. Arra is gondolnia kell. Ha beüt a krach, mi az, amire legelőször szüksége lehet? Nem túrhatja fel akkor az egész hóbelebancot, csak hogy megtalálja, amit keres. Éppen ezért a limlomok, így nevezi őket, kerülnek a hátizsák legaljára, és így halad tovább, módszeresen, hogy végül a legfontosabb kellékek legyenek a keze ügyében.

Átlép a fürdőbe. A kis lakást összesen tíz lépéssel végig éri. Ez biztonsággal tölti el. Karnyújtásnyira egymástól mosdó, főzőfülke és ágy. Pár négyzetméter védelem. Összepakolja a fogkeféjét, a szappant és a törülközőjét. A zsák tetejére kötözi takaróját és elnyűtt párnáját. Mikor mindennel végez, leül a régi fotelbe. Az órát nézi. Háromnegyed tizenegy. Éppen így számolta. Úgy érzi, fáradt kimozdulni, fáradt megint a nyakába venni ezt az izgága várost, a folyton változó tereivel, összegubancolódó épületeivel, girbe-gurba utcáival. Mintegy végszóra megkordul gyomra.

Nehézkesen feláll, és kilép az ajtón. Nem zárja be. A lépcsőházban összetalálkozik a költővel. Az megint megbámulja. Mindig megbámulja. Biztosan ír is róla. Az ilyenek mindig mások kárán nevetnek. Tovább megy. A ház bejárati ajtaja előtt megáll, vesz egy mély levegőt, megigazítja zsákja vállpántját, és kilép a fényre.

Nem akar menni. Mostanság valahogy nem. Idegesen csettint nyelvével, kávét tölt magának, már vagy negyedszerre. Egy cigarettát is kipöcköl, talán az majd segít. Ritkán van ilyen, hogy nincs mit írnia. Általában úgy megy ez neki, mint másnak a levegővétel. De az utóbbi napokban mintha egy üres, kongó térben lebegne súlytalanul, gondolattalanul, erőtlenül.

Fentről megint pakolás neszét hallja. Az öregasszony eszerint ma is útra kel. Furcsán biztos pontok ezek a nekiindulások olyan két hetente. Az idő múlása az asszony felcihelődése. Legutóbb, mikor elment, épp az ügyeletes barátnője csapta rá az ajtót. Erre a maira meg majd úgy fog emlékezni, hogy alkotói válságban volt. Már vagy egy hete. Nincs mese, a nő azért kell az ember életébe. A reggelekbe és az estékbe mindenképp. Ostobán érzi magát asszony nélkül. És még ostobábban írás nélkül.

Fent a neszezés lassan elhal, zár kattan, ajtó csukódik. A költő újabb cigarettára gyújt, és kávéjával kiáll a gangra. Várja az öregasszonyt. Amikor az megjelenik a lépcsőfordulóban, hátizsákja keretében madárteste elveszni látszik. Az író nézi. Az asszony elkapja tekintetét, szemében szégyenkezés és düh. Az író felhajtja kávéját, elnyomja a csikket. Még megvárja, ahogyan az ajtó kattanása nyomán egy pillanatra megsűrűsödik a bérház levegője a kinti forgalom zajától, aztán ahogyan a dugó rázárul a palackra és ismét csend lesz, ő is visszasétál a lakásba.

Asztalához ül, farkasszemet néz laptopjával, és szaporán írni kezd.

Lassan beesteledik. Az öregasszony fémvázas hátizsákjában kiúttalan dülöngélnek az ismeretlen utcák. Már délután, egy nyilvános WC-ben elővette melltartójából a cetlit, amin a cím volt. Azóta tenyere izzadtsága átnedvesítette a papírt, az írás elmosódott rajta, a fecni gyűrődéseiben megrekedt a tinta. Az asszony szeme idegesen rebben, szája hangtalanul jár, feje madármód rezeg apró nyakán, ahogy a címet próbálja megtalálni. Az utcák ismeretlenül tátonganak előtte, emberek és gépek süvöltenek el mellette, minden nagy és zajos és bántó. Ahogy sötétedik a város, úgy keseredik neki az asszony. Hát eljött ez a nap is. Lekuporodik egy kapualjba, feje alá teszi zsákját, rá a párnát, és magára húzza a takarót. Az otthonára gondol. Arra, hogy nem várja ott semmi. Akkor hát mindegy is. Minek tovább küzdeni?

A költő hajnalig veri a gépet. Egész ciklust írt. Elégedett magával, nyújtózik egy nagyot, a kelő nap sugarainál tervezi meginni kávéját. Ahogy kavargatja a feketét, arra gondol, felhívja a lányt. Megkéri, jöjjön hozzá vissza. Már akkor, amikor rácsapta az ajtót, fel kellett volna hívnia, utána mennie, de furamód örült a szabadságnak. Most meg elolvasná neki, amit az éjjel írt. A nő rajongva hallgatná a fura remete történetét, aki egy bérházban él, de időről-időre hátizsákába pakolja mindenét, és felkerekedik, mint aki többé nem tér vissza, de mindig visszatér. Aztán szeretkeznének az asszonnyal, és elmennének együtt reggelizni a sarki pékségbe.

A férfi az órájára néz. Fenemód éhesnek érzi magát. Hirtelen mozdulattal a párkányra teszi a csészét, a fogasról leakasztja zakóját, a telefon mellől felveszi az aprót és a kulcsait, majd becsapja az ajtót. Lefelé igyekszik, már előre örül a frissen sült péksütemény ínycsiklandó illatának. Felnéz a második emeletre, arra gondol, lehet, hogy vesz egy buktát az öregasszonynak is. Mekkorát néz majd – elmosolyodik, ahogyan elképzeli a pillanatot. Talán be is hívja majd magához. Ő meg talán elmondja neki, hogy az éjjel ő volt a múzsája.

Felrántja a bejárati ajtót, és kis híján felbotlik egy sötét csomagban a járdán. A vénasszony az. Hátizsákjában az életével. Kezének szorításából papírszelet lóg a földre. A költő a nyakát tapintja, de már tudja, hiába. Megnézi a cetlit, a cím az övéké. Dembinszky utca 28. A költő elrakja a papírt. Arra gondol, ennek a fotója lesz a kötet fedlapja. Majd posztumusz ajánlja az öregasszonynak. Mobilján a rendőrséget tárcsázza. Leül az asszony mellé. Aztán a nőnek ír. Hogy jöjjön vissza hozzá. Már nem éhes.