Csak nyugodtan, Tomikám

 

1.

Meglepően nyugodt vagyok. Körbenézek az öltözőben. A mennyezetre szerelt neoncsövek hideg fénye éles, sötét árnyékot vet a tárgyak köré. Bevilágítja a szürke fémszekrényeket, a sarokban álló, lábbal nyitható szemeteskosarat, és a szoba közepén álló masszázságyat. Láttatni engedi az ágy fehér bőrbevonatán keresztben végigszaladó repedéseket, és az abból oldalra kirajzó apró ráncokat. A zöld, kopott linóleumpadlón árnyékfoltok mozognak, ide-oda követik gazdájukat, a fekete egyen melegítőbe bújtatott lábakat. A szobában nagy a sürgés-forgás, mindenki a közelgő harcra készül.

Az egyik neoncső csak pislákol. Időnként még felvillan ugyan, miközben kattanó hangot ad, de fény, amit kibocsát, egyre gyengül. „Ez a haláltusád, barátom” – szalad át agyamon a szentimentális gondolat, de mielőtt tovább filozofálhatnék az elmúlás szomorú, de elkerülhetetlen ténye fölött, egy hang máris visszaránt a jelenbe:

Csak nyugodtan, Tomikám, ahogy megbeszéltük! – hallom Gyula bá't, majd érzem, ahogy meghúzza a jobb kézfejemre tekert fáslit, és ollóval levágja a kiálló végét.

Szemébe nézek, ugyanaz a tántoríthatatlan nyugalom sugárzik tekintetéből, mint az egész felkészülés során. Egyedül a szája szélén végigfutó apró remegés árulja el, hogy belül azért feszült, tudja, mi a tét, mi forog most kockán.

– Jobb vagy nála. A földharcban gyenge. Csak a bal kezére figyelj, tudod. Ahogy edzésen gyakoroltuk – folytatja, és kezemre húzza a grappling kesztyűt.

Bólintok, majd behunyom a szemem. Az edzőm szavai bekúsznak agyamba, a rekedtes hang kitölti tudatomat. Mint egy tibeti hangtál rezgése, halad tovább elmém mélyebb rétegeibe.

Légzésem lelassul. Kisvártatva megjelenik előttem az angol srác, egy reflektor világítja meg, körülötte miden sötét. Látom amint feláll, elől a jobb láb, hátul a bal kéz. Arca feszült. Apró fekete bogár szemei engem pásztáznak. Tekintete megvillan. Elrugaszkodik. Villámgyorsan támad. Én hátra és jobbra lépek, lefordulok az ütésről, érzem, ahogy az elindított jobbegyenes elzúg az arcom mellett. Kesztyűs keze azonnal újra lendül, most egy horoggal próbálkozik, de ezt is védem. Ekkor hirtelen megáll, nem támad, kivár, körözve méregetjük egymást. Mozgásunk, légzésünk ritmusa egymásra hangolódik. Lelkünk láthatatlan, közös táncot lejt a ketrecben. Kisvártatva megpillantom a rést. Lapockámon megfeszülnek az izmok, elindítom az ütést, vállam előre mozdul, növelve a mozdulat sebességét. Ezerszer elgyakorolt balegyenes tart ellenfelem orra felé. Már szinte látom, ahogy becsapódik, de mielőtt valóban célt érne, az angol srác arca helyett egy vigyorgó női fej néz rám a kesztyűk közül. Szemeim kipattannak, megrázom a fejem, szabadulni akarok a látványtól.

– Jól vagy, Tomi? Minden rendben? – kérdezi Gyula bá', és látom, hogy furcsán néz rám.

– Jól – motyogom. – Miden rendben – nagyot fújtatok, próbálok visszakerülni az előbbi fókuszált állapotba, de hiába.

 

Tibi, a masszőr, közben a nyakamat nyomkodja, vastag, erős ujjai mintha csak kenyeret dagasztanának, simítanak végig az izomkötegeken.

– Készen állsz? – ezt már Róbert kérdezi, a promóterem, aki épp most nyit be az öltözőbe.

Ő nem is kívánja leplezni, hogy mennyire izgul. Fél év munkája, és rengeteg pénze van a mai meccsben. Egyedül rajta nincs a csapat által hordott fekete melegítő. Ő ma is elegáns fekete zakóban, mellényzsebében díszzsebkendővel, sötétkék szövetnadrágban feszít, ahogy általában mindig. Arca frissen borotvált. Őszülő haját rövidre vágva, a legutolsó divatnak megfelelően oldalra fésüli.

– Készen – felelem, és elszántan nézek rá. Némán bólint, vált még pár szót a többiekkel, majd sok szerencsét kívánva kiviharzik az öltözőből.

 

Gondolataim visszakanyarodnak az imént látott női fejre. Ismerem az arcot, nem először látom. A kócos, fekete haj, a ráncos arc, a hiányos fogakkal felvértezett mosoly és a csillogó barna szempár emlékképe akár egy pióca, levakarhatatlanul megtapadt agyamban.

Minden egy szürke, eső áztatta április délutánon kezdődött. Anya hívott. Meglepődtem, nem szokott ilyen korán keresni. Rossz előérzettel vettem fel a telefont. Gyanúm hamarosan beigazolódott, mikor szipogva közölte, hogy Lajossal megint gond van. Elkomorulva hallgattam őt, éreztem, ahogy gyomrom belsejében egy apró, izzó pont indul növekedésnek, és a harag csápjai szép lassan végiglovagolnak testemen. Ordítani lett volna kedvem, de csak egy rekedtes „Jövök.” préselődött ki a torkomon. Gyorsan felöltöztem, és futva hagytam ott az öltözőt, az edzőtermet. Bevágódtam az autóba, és nagy gázt adva fordultam ki az utcára, a külváros irányába. Vezetés közben végig az járt a fejemben, hogy anyám mikor hagyja végre ott ezt a barmot. Az ablaktörlő lapátok ritmikusan járták táncukat a vizes szélvédőn, a rádióban valami ezeréves sláger szólt, a visszapillantó tükörre aggatott fenyőfaalakú illatosító ide-oda lengett, ahogy a 10 éves autó gyorsult vagy fékezett.

Bár kívülről úgy tűnhetett, hogy a forgalmat figyelem, képzeletemben csak a borostás, kerek arc, anyám élettársának vizsla tekintete úszott. Hirtelen eszembe jutott Zoli, a kisöcsém. A gondolatra még erősebben markoltam a BMW kormányát, kézfejem elfehéredett. Önkéntelenül tövig nyomtam a gázpedált.

„Lajos megint inni kezdett”, köszönés helyett ezt mondta anyám a telefonban.

Valahol már sejtettem a dolgot. A múltkori vacsoránál tűnt fel először, hogy valami megváltozott. Az állandóan harsány, viccelődő ember helyett egy komor, csak időnként elmosolyodó férfi ült az asztalnál. Most nem sztorizgatott fennhangon a régi, kamionos éveiről, hogy aztán minden elmesélt kaland végén öblös, mélyről jövő nevetésben törjön ki. Nem karolta át anya derekát, amikor az leszedte a koszos tányérokat az asztalról. Egész este idegesen, fészkelődve ült a székén, vacsora után pedig egyszerűen bemasírozott a nappaliba, és bekapcsolta a tv-t. „Csak fáradt, nehéz napja volt”, mentegetőzött akkor anya. Most már világos volt számomra, hogy megint baj van. Valahol, lelkem legmélyén, egy pillanatra a sajnálat és a szomorúság érzése villant fel, anyám miatt, de aztán el is múlt hirtelen.

Nagyot fékezve, csikorgó kerekekkel érkeztem meg a kertvárosi ház elé. Közvetlenül a kapu előtt álltam meg, kis híján feldöntve az oda készített szemeteskukát. A fenyő illatosító vadul imbolygott még, mikor már a járdán állva a kapucsengőt nyomtam. Senki nem nyitott ajtót. Az ablakban nem láttam mozgást. Mivel az újabb csengetésemre sem történt semmi, átmásztam a kerítésen, és odaszaladtam a bejárati ajtóhoz. Az aggodalom és az izgalom keltette adrenalin különös elegye lüktetett az ereimben. Lenyomtam a kilincset, az ajtó engedett, nem volt bezárva. Az előszoba üres volt, akár csak az abból nyíló konyha és nappali.

– Hello. Anya! Merre vagytok? – kiáltottam, és óvatos léptekkel elindultam a nappaliból nyíló szobák irányába.

Kérdésemre nem jött válasz. A házban csend volt, amit pár másodperc múlva ajtócsapódás, és surrogó zaj tört meg. A hang az emeletről jött, és olyan volt, mintha nehéz bútorokat tologatnának a padón.

– Zotyó! Hol vagy? – kérdeztem ismét hangosan, és felszaladtam a lépcsőkön. Anya szobája előtt álltam meg. Benyitottam, a kép, ami fogadott ledöbbentett. Anyám és Zoli a teraszajtó elé húzott tölgyfa szekrényt próbálták arrébb tolni, de kevés sikerrel. A bútor takarásából kivillant egy szőrős hát. Lajost pillantottam meg, amint az erkélyen áll félmeztelenül, és teste vészjóslóan előredől a korláton.

– Mi történt? – kérdeztem meglepődve, bár elmém mélyén már formálódott a gondolat, hogy mi is zajlik körülöttem.

– Le akar ugrani – válaszolta lihegve Zoli, az öcsém, és tizenkét évének minden erejét összegyűjtve ismét nekiveselkedett a szekrénynek.

– De hát miért? Mi történt vele? – értetlenkedtem tovább, és gyorsan odaléptem, hogy segítsek nekik.

Hárman sikerült arrébb tolni a bútort annyira, hogy szabaddá váljon az út a teraszra. Anyára néztem, kisírt szemekkel bámult rám.

– Bekattant. Azt hajtogatja, hogy neki nincs itt már dolga. – szólt hüppögve.

Nyugtatólag megfogtam a kezét, majd kiléptem az erkélyre. A nagy, széles, meztelen hát beterítette a korlátot. A kopasz fej, és a vastag, redőzött nyak eltűnt az előrehajlott test takarásában.

– Lajos, mi van veled? Mi a gond? – kérdeztem óvatosan. Az ideúton összegyűlt harag kezdett elpárologni agyamból.

A szőrös hát hirtelen kiegyenesedett, a vastag nyak felém fordult. Az egykor vidámságot sugárzó barna szempár sötéten, tompán meredt rám.

– Ááá, szia, Tomi! – válaszolta érzelmek nélküli, monoton hangon, amitől még ijesztőbbnek hatott a látványa.

Dühöm végképp elillant, helyét értetlenség és csodálkozás vette át. Soha nem láttam még ilyennek az előttem álló embert. Sok minden lepergett a fejemben idefelé jövet. Elképzeltem, hogy agresszív lesz, hogy le kell majd állítanom, de a szituációra, amibe belecsöppentem nekem is új volt, nem voltam rá felkészülve. Pillanatnyi dermedtségemből felocsúdva gyorsan kikaptam kezéből a félig már üres pálinkásüveget. Szó nélkül engedte. Óvatosan melléléptem, próbáltam elcsalogatni a korláttól. Anya és Zoli a teraszajtóból figyelt.

– Szerintem menjünk be, hideg van itt – mondtam erőltetett nyugalommal a hangomban, és lassan átkaroltam a vállát. Szívem hevesen dobogott.

Pár pillanatig nem történt semmi. Mintha egy ugrásra kész bikát öleltem volna, a nagy test mozdulatlanul állt. A szitáló eső lefolyt a csupasz bőrén, melegítő nadrágja átázva, vizesen tapadt a lábára. Végül megadóan bólintott, és hagyta, hogy bekísérjem a szobába. Anya és Zoli félreálltak az útból, szemem sarkából láttam, hogy megkönnyebbülnek. Leültettem Lajost az ágy szélére, és vártam, hogy mit fog reagálni. Tekintete ide-oda vándorolt köztünk.

– Megtennétek, hogy kimentek – szólt szelíden. Hangja annak ellenére, hogy sokat ivott, józannak tűnt. – Tomi, te maradj, kérlek! – folytatta, és rám nézett.

Meglepetésemben anyára pillantottam. Arcán értetlenség tükröződött, gondolom ő sem értette, miért engem akar Lajos marasztalni. Végül megadóan hátrafordult, és Zolit karon fogva kisétált a szobából.

Lajos lassan belekezdett a mondandójába. Először csak nehézkesen buggyantak ki belőle a szavak, hosszú szüneteket tartva beszélt, aztán szép fokozatosan belelendült, végül már izgatottan hadarva zúdította rám a lelkét nyomasztó gondolatokat. Megtudtam, hogy két hete nem alszik rendesen, hogy minden éjjel rémálmai vannak. Esténként kibírhatatlan viszkető érzés keríti hatalmába, amit csak a pia csillapít. Anyának próbálta elmondani, de bármikor, ha belekezdett, egy láthatatlan blokk megakadályozta ebben. Megkérdeztem, hogy milyen rémálmai vannak. Elmesélte, hogy egy feketehajú nőt lát állandóan, aki árnyékként követi őt akárhova megy. Ha megfordul, a nő kinyújtott karral rámutat, és fogatlanul vigyorog. Szólni nem szól hozzá, de mégis az agyában hallja a kásás, rekedtes hangját, amint azt mondja, hogy „Bűnös vagy!”. Állandóan ez a két szó rezonál az elméjében. Ma érkezett el oda, hogy nem bírja tovább.

Megértően bólogatok a mondandóját hallgatva, de igazából nem tudom, miről beszél, az egész olyan zavaros. Ismét átkarolom a vállát. Őszintén a szemébe nézek. „Tíz éve ismerem”, szalad át agyamon a gondolat.

– Figyelj, Lajos! – kezdek bele óvatosan, keresem a megfelelő szavakat. – Kimerült vagy, most mondtad, hogy alig alszol. Holnap elmegyünk egy masszázsra, az ellazít. Illetve tudok egy jó pszichológust. Sportolókkal foglalkozik ugyan, én is voltam már nála, de egyéb témában is segít, ha kell. Felhívom neked, ha gondolod. Szerintem ő is szívesen meghallgatja a történetedet. – Elhallgatok, várva, hogy mit felel.

Némán rám néz, szeme könnytől csillog. Soha nem láttam még sírni. Végül belegyezően biccent. Apró megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem.

– És ígérd meg, hogy Anyának is elmondod…próbáld meg!

– Rendben – mondja a szemét dörzsölve, és felkel az ágyról. – Köszi, hogy meghallgattál. Nem tudom miért, de neked most el tudtam mondani.

– Ne viccelj, természetes – felelem automatikusan, és próbálom az elmúlt percek viharsebesen zajló eseményeit feldolgozni magamban.

 

Lajossal a beszélgetés végeztével lementünk a nappaliba, ott mondtam még pár bátorító szót neki, majd anyával is beszéltem, végül elbúcsúztam mindenkitől, megígérve, hogy másnap újra benézek hozzájuk.

A hazafelé úton egyre jobban esett. Kezdett sötétedni. A piros lámpáknál várakozva Lajos körül pörögtek a gondolataim. Mitől lett ilyen? Mi ez a zavaros álom, amit megosztott velem? A lámpa zöldre váltott. Gondterhelten sóhajtottam, és sebességbe raktam az autót, várva az elindulást. Hirtelen egy alak tűnt fel a látóteremben, a semmiből lépett a kocsi elé. Teljes erőből fékeztem, hogy elkerüljem az ütközést. A kandeláberek fénye megtört a vizes szélvédőn, így nem láttam, hogy ki az, akit majdnem sikerült a kerekek alá gyűrnöm. Dühösen húztam le az ablakot, hogy számonkérjem. Egy fekete, kapucnis pulóvert viselő nő hajolt felém. Sötét haja kikandikált a ruha takarásából. Rezzenéstelen arccal nézett rám, majd lassan elmosolyodott. Fogatlan ínyét látva ösztönösen hátrahőköltem. Mögöttem közben ingerülten dudáltak. Végül legyintve az egészre gázt adtam, magam mögött hagyva a nőt, és a várakozó autókat.

Aznap este nyugtalanul aludtam, a kapucnis nő üldözött álmomban.

 

2.

Gyula bá' orrom alá dugja az ammóniát. Nagyot szívok a szúrós szagú gázból, majd fintorogva eltolom magamtól. Mindjárt kezdődik a meccs. Érzem, ahogy az adrenalin végigáramlik az ereimben. Izmaim lazák. Testem akár egy felhúzott íj, várja, hogy működésbe lépjen, tegye a dolgát, harcoljon. Ezek már az utolsó pillanatok, mindjárt nyílik az öltözőajtó és indulunk a ketrecbe. A csapat felsorakozik. Mögöttem az edzőm, a masszőr, és még egy ringsegéd.

Megkapjuk a jelet, kilépünk a folyosóra. Lehajtott fejjel megyek, csak a lábamat nézem, próbálom kikapcsolni a külvilágot. Beérünk a csarnokba. Kétezer lelkes néző várja a küzdelmet. Hallom, ahogy bíztatnak, a nevemet kiabálják. Felpillantok, az ellenfelem már a ketrecben vár, akár a zsákmányára váró ragadozó, körözve sétál a küzdőtéren. Mi is elfoglaljuk a helyünket a ringben, a bíró ismerteti a szabályokat, majd jó küzdelmet kíván. Eddig minden úgy zajlik, mint az összes eddigi meccsem során. Hallom a gongszót. Testem automatikusan működésbe lép. Az angol srác feláll velem szemben: elől a jobb láb, hátul a bal kéz. Arca feszült. Apró fekete bogár szemei engem pásztáznak. Tekintete megvillan. Elrugaszkodik. Villámgyorsan támad. Én hátra és jobbra lépek, lefordulok az ütésről, érzem, ahogy az elindított jobbegyenes elzúg az arcom mellett. Kesztyűs keze azonnal újra lendül, most egy horoggal próbálkozik, de ezt is védem. Ekkor hirtelen megáll, nem támad, kivár, körözve méregetjük egymást. Mozgásunk, légzésünk ritmusa egymásra hangolódik. Lelkünk láthatatlan, közös táncot lejt a ketrecben. Kisvártatva megpillantom a rést. Lapockámon megfeszülnek az izmok, elindítom az ütést, vállam előre mozdul, növelve a mozdulat sebességét. Ezerszer elgyakorolt balegyenes tart ellenfelem orra felé. Már szinte látom, ahogy becsapódik, de mielőtt valóban célt érne, az angol srác arca helyett egy vigyorgó fej néz rám a kesztyűk közül. A kapucnis nő az. Nincs időm meglepődni a dolgon, a következő pillanatban minden elsötétül körülöttem.