Csak tömören

A történet, melyet szándékomban áll elmondani, egy fiatal férfiúról, név szerint Jánosról szól, aki saját felvilágosult korába egy csipetnyi múltat próbált csempészni, de végül legmélyebb csalódására be kellett látnia, hogy minden igyekezete hiábavalónak bizonyulna, hiszen csupán értetlen fülekre találna, így csalódottságában egyetlen szóba tömörítette szavait.

Történt, hogy János magányában, amit természetesen önmaga választott csatlakozván a társadalomban megfigyelhető elidegenedéshez, arra vetemedett, hogy él a XX. század egyik vívmányával – történetesen az internettel –, hogy megszakítsa egy pillanatra élete addigi kényelmesnek mondható folyását. Na, nem végleg, csupán kikacsintani kívánt a magányát határoló falak közül, hogy a világot újra a maga csodálatos vagy lehangoló voltában láthassa, még ha az utóbbi lehetőség nem is szolgált számára kellő megnyugvással.

Cselekedete nem nevezhető egyedi esetnek, sem pedig fellángolásszerűnek, hiszen már korábban is többször élt a szabadsága adta lehetőséggel, azonban azidáig – önmaga és szülei legnagyobb sajnálatára – nem sikerült megízlelnie az oly sokak által magasztalt érzést: hogy hosszabb időre elmerülhessen egy hölgy társaságában.

Alkalmi kiruccanásait a női test dimbes-dombos vidékein csupán amolyan útkeresés félének tekintette, hogy amikor végre rálel egy csodálatos teremtésre – akit élete hátralevő részében bálványozni óhajtott, és aki őt viszonzásul a mennyország legfelsőbb szintjén túl emelné –, elhalmozhassa szakavatott érintése közvetítette gyönyörökkel, és ne temesse maga alá a kezdőkre oly jellemző érzelmi túlfűtöttség, melynek nem kívánt következménye azonnal véget vetne szerelmi légyottuknak. Eddigi párkeresési sikertelenségeit inkább annak tudta be, hogy nem feszült teljes odaadással a kitűzött cél elérésének, csupán hirtelen támadt, már-már kínzó éhségét csillapította ideig-óráig.

Pár kimért kattintást követően fellépett a Dekameron portálra – ami a gyors és eredményes társkeresés legismertebb helye volt –, és tallózni kezdte az újonnan regisztráltakat, akik csak arra vártak, hogy a régebbi tagok – mint ő – bevezessék őket a közösség élvezetekkel teli életébe. Szerencsésnek mondhatta magát, hiszen nem tartozott a válogatósak közé: duci, gebe; alacsony, magas; szőke, vörös; ázsiai vagy hóka skandináv, egyrement, csupán egyetlen kritériumot támasztott a túlzottan is felvilágosult, szabadosan élő XXI. században, hogy választottja a női test alapvető jegyeit viselje.

Unott görgetését üdítő izgatottság vette át, amikor meglátta Katát, aki egy finom mosollyal az arcán, szemérmesen féloldalt, lefelé tekintett, mintha már ismeretlenül is incselkedne vele. A kék minden színében pompázó haj és a piercingek láttán János szíve heves iramba kezdett. Szédült, keze megremegett, tudata mélyéről előkúsztak magányában született ábrándjai, és érezte, hogy megtalálta az igazit, akire mindig is áhítozott. Elsőként csapott le rá. Az oldal szabályzatának hála, senki más nem orozhatta el előle. Az elsőbbség érzése és a szédítő gondolat, hogy hosszú keresést követően végre megtalálta azt a gyönyörűséget, ami maga és szülei elégedettségét és megnyugvását eredményezheti, sohasem érzett izgatottság lett úrrá rajta.

Mivel jómaga – hála ősei teremtette anyagi biztonságnak, amit később az ő tisztsége lesz tovább ápolni és hagyatni az utódaira – a nap bármely szakában elérhető volt, hiszen nem akadályozták a munka oly nyomasztó korlátai, mint a munkaidő, a túlóra vagy az ezekből következő fáradtság. Lovagiasan, átengedte az időpont meghatározását újdonsült választottjának, ezzel kívánta kimutatni kedvességét és alárendeltségét – nem óhajtott élni a korra oly jellemző lerohanással.

Az idő lajhár módjára vonszolta magát egy szebb jövő reménye felé. Minden válasz nélkül töltött pillanattal a nyomás nőttön-nőtt rajta, sehogy sem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Kata valahogy mégiscsak kicsúszott a keze közül. Már éppen újabb üzenet írására szánta el magát, holott mindössze két perc telt el az előző óta, amikor felugrott a válasz:

Dekameron bár, este nyolc.

A mondat végét egy a XX. század végén kreatív fiatalok által megálmodott mosolyogva kacsintó, sárga arc zárta, ami egyetlen jelbe ágyazta a mondandót és az érzést, hogy ezáltal teret nyerjenek olyan jelentős közlendőknek, melyeket nem lehetett az említett formában körülírni, tömöríteni. János a hiedelmekkel ellentétben nem volt maradi, így nagy ritkán élt a kifejezés eme tömörebb, mégis általa szegényesnek tekintett formájával, hogy ne tűnjön különcebbnek, ha már ismerősei mondandójára mindig a dagályosság jelzőjét aggatták.

Többször szócsatába elegyedett velük a maga igazának megvédésére, de hosszas eszmecseréket követően barátai mindig oda lyukadtak ki, hogy pontosan erre utaltak a dagályossággal, azonban azt is hozzátették, hogy csak maradjon meg olyannak, amilyen, mert ritka kincs az, aki mondanivalóját képes ennyire precízen megfogalmazni. Szerénysége nem engedte, hogy azonnal igazat adjon nekik – holott maga is tisztában volt mondandójuk valóságértékével –, így általában órákon át visszakozott, mondván, biztosan akad olyan a világban, aki nálánál pontosabban ki tudja fejezni közlendőjét. Az eszmecserék végét általában egyik-másik partnere puha csókja zárta le, melyet igen hízelgőnek talált, így nem is igazán állt ellen az efféle vad, elementáris támadásoknak, és percek múltán átadta magát a test éteri örömeinek, hogy aztán órákkal később – mindkettejük legnagyobb megelégedésére – kifulladva, kielégülten heverjenek egymás mellett.

Mindezek ellenére bizakodott, hogy a találkozás Katával másként alakul, és végre hosszú keresést követően megleli személyében azt a csodálatos teremtést, aki érti és osztozik vele a múlt iránti rajongásában, amit természetesen nem csak a régiségek gyűjtésében, hanem a mondanivaló minél pontosabb kifejezésében is megmutatkozik.

A gondolattól a nap hátralevő részére áhítatos állapotba került, és mire észbe kapott, ott állt a Dekameron bejáratánál. Mély levegőt vett, és benyitott.

Mindig megnyugvással töltötte el a XIV. századi bútorzat látványa. Szeretett elmerülni a politúr csillogása alatt megbújó aprólékosan kidolgozott faragások és metszetek szépségében. Körbejáratta tekintetét a duruzsoló egybegyűlteken. Többen is egy mosollyal, biccentéssel üdvözülték, amit ő annak rendje és módja szerint kimérten fogadott, és egy bólintással nyugtázott. Nem pazarolta drágává vált idejét az ismerősök felkutatására, csak Kata számított, akit kisvártatva meg is látott az egyik bárszéken. János éppen úgy szívta magába a lány szépségét, ahogyan ő a koktélt a szívószálon keresztül. A világ tovább szűkült körülötte, a látványtól teljesen megrészegülve lépdelt egyre közelebb. Elképzelte, ahogy beletúrna a színváltós, kék sörénybe, beleszagolna a lány nyakába, aztán csókot lopna tőle, és finoman beleharapna az alsó ajkába, csak éppen annyira, hogy a keble a sóhajtás következtében felemelkedjen. Keze végigsimítaná a megfeszülő hát ívét, lekövetné a derék és a csípő vonalát, egy sóhajtásnyira elidőzne a feszes fenéken, aztán siklana is tovább a combra, aprókat szorítva rajta, hogy végül megállapodhasson a szeméremdomb tövében.

Eddig jutott, amikor meghallotta a csapos és a lány beszélgetését, amiből egyértelműen kiderült számára, hogy otthoni gondolatmenete csupán álom marad. Így, mint oly sokszor rövid élete során, a hallottaktól kijózanodva megvonta a vállát, és tudván, hogy bő lére engedett mondanivalója süket fülekre találna – bár a rikító hajviseletből előre tudhatta volna, de elvarázsolta, hiszen a hasonszőrű kirívó egyéniségeket kereste, akárcsak maga –, odalépett, és a kor meg a hely elvárásának engedelmeskedve egyetlen szóba sűrítette minden mondanivalóját:
– Dugunk?

Szavára Katán a megrökönyödés jelei ütköztek ki, már-már azt hitte, hogy száján és orrán keresztül kirobban belőle a koktél, melyet olyan megindítóan szopogatott pillanatokkal ezelőtt, azonban a lánynak óriási erőfeszítéssel sikerült úrrá lennie rajta. Tetőtől-talpig végigmérte Jánost, majd a csaposhoz fordulva, megszólalt:
– Ez tutira ő?
– A maga valójában – válaszolta a pultos, majd egy másik vendéghez sietett.

Kata Jánoshoz fordult, hogy egyenesen neki intézhesse szavait:
– Azt hittem, hogy elvarázsolsz pár regénybe illő szófordulattal, de ez…

Jánosban milliónyi gondolat kavargott, kifogások, magyarázatok, melyekkel mind szorult helyzetét kívánta enyhíteni, hogy mentse a menthetetlennek tűnő durvaságát, amikor Kata újra megszólalt:
– Most kimegyek a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam, addig te is kapard össze magad, és kezdjük elölről.

János Kata felé nyújtotta kezét, hogy legalább lesegíthesse a bárszékről, amit legnagyobb megkönnyebbülésére a lány szívesen fogadott, majd figyelte, ahogy távolodik. Kata kék haja finoman omlott a helyhez méltó arannyal futtatott zöld ruházatra, amiben csípője lépésenként jobbra-balra imbolygott, János szíve azonnal felvette ritmusát, és a reggelinél sokkalta erősebben éledt újjá benne az érzés, hogy ténylegesen megtalálta azt, akit a sors neki rendelt.