Mit miért?

Mit miért? Kérdezem és te nem érted. Mintha nem
akarnád érteni a létezőt és a kimondhatót. Hogy vége.
Ez a négy betűs szó, ami pontot tesz mindenre, ami volt.
És arra is pontot tesz, ami lehetne vagy lehetett volna...
De újra magyaráznom kell, hogy miért. Pedig ott voltak a jelek.
Amit nem akartál észrevenni, mert kényelmes volt belesüppedni
esténként a fotelba és ábrándos tekintettel szappanoperát nézni…
Most pedig fuldokolsz az érzéstől. Szenvedsz, könyörögsz és
kérdőre vonsz. Azt hiszem, többé már nincs visszaút. Becsomagoltam.
Azt gondoltad, hogy elég lesz főzni, mosni, takarítani? Közben kiabálsz
és zsörtölődsz, hogy a haverokkal megint későig maradtunk a kedvenc
törzshelyünkön és hogy nem vagyok tekintettel az érzéseidre.
És az anyád is…Betelt a pohár. Még ma elköltözöm, mondom végül,

de a könnyeid elgyengítenek és ahogy a
kerek, formás melled az ágyékomhoz nyomod. Dühös vagyok,
iszonyú dühös, de valahogy féktelen vágyat érzek. Érzem, ahogy
egyre jobban akarom a tested, és már nem érdekelnek a korábbi
felhozott sérelmek. Gyűlölöm az egészet, hogy nem vagyok ura a
vágyaimnak, de már nem akarlak mindenáron boldoggá tenni.
Karmolhatsz, csíphetsz és haraphatsz, hogy ne hagyjalak el,
de alighogy kimondom, voltaképpen Magam is utálom, hogy még
mindig vágyom rád, hogy nem bírok a helyzetből kilépni, pedig
azt kellene. Tulajdonképpen semmi sem működik köztünk, csak
a szex. Vicces, hogy nem értem miért házasodtunk össze annak
idején, amikor semmi de semmi közös egyáltalán nincsen bennünk.
Egymással küzdünk. De úgyis mindig az van, amit Te akarsz.
És tépem rólad a ruhát, miközben mocskos dolgokat suttogok.
Egyszer úgyis elhagylak, ha majd nem leszel ilyen kívánatos,
…addig meg egymásban vagyunk, amíg a halál el nem választ.