Sorsvonat

Késik.
Már megint.
A szotyolázók hulladékán didergek.
Míg várok, a fényre gyűlő bogársereg csapkodva kapkod utánam.

Elmúlt egy óra.
Késlekedés nélkül indul a következő.
Hoz egy vonatot, hozzá egy füstös hangot:
Odavisz, ha időd engedi, vagy ki is hagyhatod.
Nem vár. Neki nem fáj, ha nélküled zakatol tovább.

Mire a hang elszáll, a vonat mellettem megáll.
Töprengve ülök a peron koszos padján.
Még várok. Mire is? Gyorsabbra.
A szél visszakergeti hozzám a hangot:
Ne hagyd ki a biztos indulót!

Fölszállok.

Holnap egy másik állomáson, más vonatra szállok.
A vonat és én, mindig egy állomáson leszünk.
Egy állomáson, egy peronon, egy időben.
Az időben haladunk.

Ringat.

Gyorsul a ritmus, fékezi máris, egy akarat.
Tehervonat dübörög a párhuzamos, sötétben rejtőző vonalán.
Kizökkent. Nem az idő. A menetrend.
A váltás szükségszerűen természetes.

Talán értem.

Itt ülök egy személyen, egy személyben, egyedül a fülkében.
Az utam teherszállító lassítja.
Utam. Utad. Útja. Utunk. Utatok. Útjuk.
Egy út, egy üzenet.
Nem a szállító vált. Amin halad, határozza meg az irányt.

Kanyarog.

Vált. Tovább.
Felkészületlenül vált tovább.
Felkészületlen… tovább … gyorsul… kanyarog…
Út… irány… tovább… vált… tovább… gyorsul…
Felkészületlen… felkészületlen… felkészületlen…

Teher!
Kisiklik.

Rossz vonatra szálltam.