Szkeccs a fiatalságról

A mester nyomán^*

Mint a hely maga, filterek nélkül csak koszfolt vagyok a vállam felett,
szélessávú jövővel fekszem, és idegen ágyakban úgy kelek,
hogy én tényleg csak látni, és főleg csak győzni jöttem,
de sápadtan, törpén, isten markába gyűrödötten
állok, mint kinek spuri kéne, de cigije sincsen,
sztrádányi kiválasztottságomban, kivilágítatlan tévképzeteimben.
Ha bele is markoltam, eldobtam egyből, elborult pillanatoknak a művét,
mert a keresőn a második találat se magyarázta el, mi a hűség,
és megint mint a tumormarkereknek,
mikor tévedni akartam, mindig igazam lett.
A lakcímbejelentőn még mindig a légüres tér,
örökebb traumád leszek az öregednél,
sose döntök majd sehogy, szabadon,
elhiszem tényleg, hogy majd hó végén megadom
a belém fektetett bizalmat, hogy most már más lesz valóban.
Hiszek egy magamban, sokszülött hibámban. A dizájnerdrogokban.
Fiatal vagyok. Még pár percig. Mint üresen az irodaházak.
Nem indulok el, mert tudom, hogy várnak,
mert fiatal vagyok, mint a tüdőtranszplantáció,
az első zsírfolt az üvegen, valami, ami nincs, de lehetne akár jó
is. Csak élek, örökös urbánus harminchat fokos télben,
mint ahogy megvonaglik kéz alatt a test észrevétlen,
mert amim van, atomfizika. Ha nem vigyázok, teli szájjal felzabál a fény.
Nem tudok annyit se már, mint sejtcsomóként a kurva élet legelején.

^* Orbán Ottó: Vázlat a fiatalságról