Rózsakert 2.

Fázós májusi délután
eleven szirmokból néz
vissza rám a könnyű
zöldből kibuggyanó vörös,-
fátyolos sárgába burkolódzva
térdel az égen vándorló Nap,
hogy egy új színkombinációban,
mint könnyű léptű erdei
tündér megrázza kibontott
haját, s engedje, hogy a
szürke égből lenéző istenek
tenyerükben magukkal vihessék
a résekből kiolvadt illatot,
s az ellenfényben elnyúljanak
az árnyékok között.

Fönt a magasból, már nem
látszik a táj, s te csak ülsz a felhők
között a csendben, s néha
megérinted a forró kövekből
faragott csillagokat, s már
magad sem tudod prehisztorikus
magányodban, hol hagytad
magára az angyalkórust, s miért
nem hallod soha a gyermekkori,
ködbe tévedő harangjátékokat.