Gondolatok

Külön világot alkotok magam
Nem akartam mondani a szakadt csöndet
A lappangó képeket
A sípoló tehetetlenséget -
Mely jobbára fülcsengéshez hasonlítható
A görnyedt hát jelenségét
A folyamatos, nyomott gondolatokat
Amelyekhez mindig társul az állandó és bejáratott kép;
Egy holló a szántóföldön, a fény szűrt, vihar közeleg
Nem akartam mondani, „mert minek”
Nyomasztó volt, nem mondtam
Makacsság
Mint amikor az ember bölcsen szemléli önmagát kívülről
Számba veszi a problémáit lépésről lépésre
Pillanatnyi benyomások által felvillanyozva
Naivan azt képzeli
Mindent meg tud oldani
Majd letaglózva, kellő melankóliával ráeszmél
Hogy az intelligencia még nem minden
Segítséget elfogadni pedig nem gyengeség
Görcsösen erőltetni a végtelenségig húzott önfejlesztést
Aztán ráeszmélni, hogy
Semmi értelme nem volt az egésznek;
A lélek épségének a rovására ment
Meg a holló a szántóföldön;
Nézésének groteszk volta mintha csak azt kérdezné:
Miért csinálod ezt?
Csak ül a halott, fekete ágakon a búzatábla közepén,
A vihar mindjárt kezdődik
De ő csak néz
Visszaránt az önelemzésbe; nem segít semmit
Csak szembeállít a
Saját hibáinkból létrejött problémákkal
Továbbra sem mozdul
Vár
Kis idő múlva elszáll
Nem tudom, hova
Nem is fogom megtudni
Habár kihívás lenne nem ezen gondolkodni;
Aki nem képes a jelennek élni
A múlt sötét szakadékai újra és újra visszarántják
Onnantól fogva lesz a teljes tanácstalanság és kétségbeesés
Abszurd önképek- ha úgy tetszik, analizál az agy
Innen már nincs megállás
Mély, sötét csöndek
Súlyos és erjedt gondolatok
Mint dohos pincében;
A nedves falak beszívják az elfojtott,
Kitörni vágyó kétségbeesést
Az elnyomott kiáltások szaga mindig a levegőben kering
Nincs egy perc se a valódi csöndből
Csupán abból a száraz és kiábrándító,
Torz képződményből
Csak menni egyre beljebb a bizonytalanságba és a
Kiszámíthatatlanságba; ez a jövő
A múlt biztos pontjai hamis menedéket nyújtanak
Kecsegtetőek, de csak látszólag
Afféle illlúzióba ringatnak, mert elhitetik, hogy
Nem kell a jelennek élni
Ott van a múlt
Az összes fájdalommal
De mindig egyszerűbb azt mondani, hogy
Nem kell változás
Nem, „mert minek”
Nem akartam mondani semmit
Nem akartam mondani semmit, mert
Kinek kell egy furcsa, absztrakt festmény,
Amelyben olyan dolgokat talál, amiket nem kéne
Mondani nem mondtam
Gondolni gondoltam
Sötét burok a világ és köztem
S szabadulni az ezt előidéző lényektől-
Megkísérelve a lehetetlent
Nehéz súly a testen, az agyban
Ezek a gondolatok