nem akar csak egy mari lenni

Egyperhárom szeretné azt hinni, ma minden gördülékenyen fog menni. A kijelzőre kiírt Napfény IC-vel szemez, mint a csapossal egy bizonytalan pillanatában féldeci rum után. A pillantás kacéran indul, de magában hordozza a bukás minden lehetőségét. Még időben van.

– Melyik vágány lehet a minké? – hallótávolságon belül egy már bácsinak mondható sziluett, vállára olcsó zakót szögell az elbeszélő. A bácsinak nincs neve, nevenincsbácsi.

A korábban említett bácsival, nevenincsbácsival egy néni jár együtt. Apró termet és girbe-gurba a tartása, mint egy paradicsom tőnek negyven fokos hőségben. Tikkad.

– A négyes, te – a lomha test hátát nézi, lábai mellett két oldalt bástyaként rogynak magukba a szatyrok.

Egyperhárom kettőjükre nézve hálószobába szorult patriarchátust lát. Elrebben róluk a tekintete, mintha birtokháborításon kapnák.

– És itt ne dohányozzá’ – teszi hozzá, mikor látja, hogy a nevenincsbácsi könyékig az öltöny zsebében turkál, szájában cigaretta szál fityeg.
– Csitulj, mari. Már megen’ hülyeségeket beszísz.

Az asszony, mari arca be van esve, mint egy zacskó, amiből kiszívták a levegőt. A Napfény IC-re váró egyperhárom nem érzi nevenincsbácsi illatát, de a kredencben porosodó, csak ünnepekkor használt pacsulit képzeli hozzá. Olyan pacsulis képe van. A rokonságból az a bácsi, akit egy gyerek sem akar megpuszilni, ezért elbújnak a szobában. Az arca májfoltos, a szája sarkában fityegő cigarettát majdnem elhagyja. Az ing gallérja keménynek hat. Most már a pacsulit is érzi. Az öngyújtóval ügyetlenkedik. Leejti. Nagyot sóhajt, ahogy lehajol.

Feleségének gondolható mari kiveri kezéből az öngyújtót.

– Ne gyújts rája! Hát nem hallasz?!
– Eriggy innen! – nevenincsbácsi hanglejtése mélyről indul, felfelé az emelkedőn kissé hörög, elhessegeti marit, akár csak egy legyet.

Egyperhárom elfordítja a fejét. Tolakodó szemlélő. Bezárta az ajtót, amikor eljött otthonról? Lekapcsolta a villanyt? Kihúzta a hajvasalót? Becsukta az ablakot? Önellenőrző kérdésekbe hajszolja magát, hogy kirekessze a közvetlenül előtte zajlódó beszélgetést. Egyszerű tapintatosságot gyakorol. Próbál, de visszazökken.

– Miért nem hallgatsz rám egyszer az életben?
– Felőlem mehetsz, amerre látsz! Én aztán vissza nem tartalak, az istenbizony.
– Badarságokat hordasz itt össze. Möhez kezdenél nélkülem? – nevenincsbácsi öblösen, mellékzöngével ejti az „ö” betűt. Nevet. Közben az öngyújtó lángja felé tereli a cigaretta szálat.

Egy fiatalember férkőzik a képbe, megkopogtatja nevenincsbácsi vállát.

– Miket hord itt össze? – A nevenincsbácsi értetlenkedik.

Egyperhárom szemtelenül szemlél, mari szóvá teszi nevenincsbácsinak, hogy nem hallgatott rá, pedig ő figyelmeztette. Itt. Ne. Dohányozzon. De állítása szerint mindig ez van. Ő szól, nevenincsbácsi pedig a maga feje után megy. Neki igaza lesz, nevenincsbácsi pedig ezt sosem ismeri el. Így hallja egyperhárom.

– Szóltak, hogy ne gyújts rá, az isten verjen meg! – vállon veri mari, ahogy a moslékos vödörre üt, hogy leváljon az aljáról a rothadó krumplihéj.
– Tojok rá – legyint, elfordul tőle, mintha akkor nem látná, mit csinál.

Ezután mari nagy lendülettel fel akarja venni a szatyrokat, de azok alig moccanak. Elfáradt. Pakolhatott a szatyrokba ruhát, zöldséget és sok türelmet. Banyapúp alatt roskadozik. Szoros konty tartja egyben a külsejét, minden hajszálnak megvan a maga helye. Kiszúrja egyperhármat Reményteljesen belé kapaszkodik.

– Elnézést, aranyom – a szemhéja rácsuklik a szemére, mint a széktámláról lelógó ruha kupac a földre. Hozzá beszél. Hasonlítanak. Mindkettőjük szeme barna.
– Merre találjuk a negyedik vágányt?

Ma ő mari visszaigazolása. – Arra, nézze csak – az ellenkező irányba mutat.

– Mondtam én nekijje – mari kinyújtóztatja a gerincét, valahogy úgy, ahogy a rétestésztával teszik a nagyasszonyok.

Pár méterrel odébb nevenincsbácsi a meg nem gyújtott cigaretta szálat nyalogatja, úgy teszi csípőre a kezét, mintha a derék háj alatt el akarna mozdulni egy alkatrész. Rá se hederít marira. Olyan a viselkedése, mintha mari csak egy valaki lenne a tömegből.

– Itt fogom hagyni, istenbizony – megremeg mari szája, mint a drótkerítés, aminek neki rúgják a focilabdát. – Köszönöm, aranyom.
– Igazán nincs mit – és egyperhárom nézi, ahogy szatyrokba kapaszkodva szalad a kétrét hányó nevenincsbácsi után. Csak szólni akar. Nem arra kell menni. Ne gyújtson rá. A léptek nem várják be egymást, ahogy nagy valószínűséggel az elmúlt évtizedekben sem tették.