A fürdőidény vége

 

„Minden dolognak megvan a maga ideje, ám ha azt egyszer elszalasztjuk, általában nem jön újra el.” 
Murakami Haruki

 

szeptember 2., délelőtt tizenegy,
Balatonfüred, vasútállomás, resti

Azt hiszem, kedvelem. Frankó hely Balatonfüred. A gyermekotthonhoz képest pláne. Most a gimiben kéne dekkolnom. Én meg, a gatyarohasztó melegben, a resti teraszán iszogatom a pilsenit. Mekkora karma már. Mások, a felnőttek itt nyomakodnak előttem a buszokra, törik magukat a melóba, csórók. Gőzöm sincs mi a neve a restinek, teszek rá, most tekergessem a nyakam? A vasútállomás étterme, szóval resti, mi más lenne, mint resti.

Vicces is amúgy, ha képtár lenne, a pincérlány meg a műtárgy. Rendesen ki van varrva, liliomok a karján, indák a combján, a rövid nacijáig és tovább. Tisztára szépművészetimúzeum. Kérhetnék tárlatvezetést? Töri magát, nyomakodik, mint a többiek. Amúgy bírom, tökre jó fej. Nem kért személyit, nem mintha lenne, mármint személyim.

Nem megy ki a fejemből a Dezső. A Kishülye, jól bekavart a dirinek. Azon túráztatom magam, hogy az uncsitesóm miért nem dumált velem ezekről? Arról, hogy a diri molesztálta, meg arról, hogy ő meg felnyomta a dirit a gyermekvédelmi gyámjánál. Mindegy. Elugrom érte Tapolcára, meglógatom arról a sittes helyről, aztán visszahúzok vele Bicskére, engem aztán nem izgat, merre hány méter.

Volt egy öreglány a vonaton. Beszarás! Bicskétől Kelenföldig a macskája etetéséről meg a dáliái locsolásáról sutyorgott a telefonjába. Untam a dumáját, végig a tarkómhoz beszélt. Milyen már, egész úton más szövegelését kell hallgatni? Béla’ bá szerint, régebben a postákon telefonfülkékben beszélgettek, hogy más ne hallja. Dezső ezen veszettül röhögött. Én vágtam a témát, tökre kerek, saját fülkében intézni a szükségletet, nem más előtt üríteni, ez bejön. Nem bírom én az ilyet, azt hittem, mindjárt lecsapom az öreglányt, mint egy undok poloskát. Vágod, papuccsal telibe az ablakpárkányon, aztán kipöccinted a rácson.

A csajszi, mégsem jó fej. Rendeltem még egy korsóval, mire beszólt. ’Nem lesz sok?’ Két sörtől nem szoktam beseggelni, csókolom. Persze, honnan tudná. Azért szar, ha ezt gondolja.

Még nem hívott újra a Kishülye. Miatta vagyok itt, mármint Füreden. Leszálltam a tapolcai vonatról, miután Dezső hívott: ’Délelőtt pszichiáter dumáltat, nem tudok meglépni.’ Beszéltem Béla’ bával: ’Kornél, amíg nem tud meglépni, ne mutatkozz Tapolcán! Szállj le Füreden, és nézelődj!’ Nekem aztán mindegy, ő a diri helyettese, biztos tudja, meg minden. Leperkálta a zsetont. Ő fizet, ha ő azt mondja, nézelődöm. Amúgy is bírom a liliomokat meg az indákat.

Azért nem nagyon törtem magam. Egy merő zöld, mármint a fala a Pálóczi Horváth Ádám háznak, ahol a költő lakott Füreden. Sok ideig nézelődtem, csak úgy lazán, kívülről. Most Ferencsik János Zenesuli. Az ablakokon nincsenek rácsok, nem úgy, mint nálunk. Olvastam erről a Horváthról, menő dolog, hogy mindent csinált, volt földmérő, meg ügyvéd meg költő. Simán lerendezte a telekvitákat. Ő aztán nyomakodott előre, törte magát, nem volt lődörgő kirándulásfelelős. Előguberálta a szarrá nyűtt birtokleveleket, telekkönyveket. Kutakodott a nemesek könyvtáraiban. Ott böngészte latinul a görög költőket, eléggé sokat megtudott az ókor irodalmáról, stréberkedett, a napi meló mellett. Éjszaka meg irkálta a verseit. Bírom én az ilyet. A naplómat akkor írom, amikor a többiek nem látják, mint most, a resti teraszán. Szóval, én is főleg éjjel írok, mint a Horváth, akkor nem látnak, nem gúnyolnak. ’Jegyzetelünk, írogatunk, köcsög?!’ Nem egy népszerű fazon az ’irodalmár’ egy gyermekotthonban.

Ja, és Kazinczy barátja volt, leveleztek. Pálóczi nevezte elsőként Magyar Tengernek a Balatont, ez hétszentség, valami könyvben olvastam. Vagy valami emléktáblán?

Hát nem idekeveredett Füredre az öreglány a bicskei vonatról?! Vicces is amúgy. A piacon tömtem magamba a sültkolbászt és irtóra ízlett, a házi sültkolbász nekem bejön. Rögtön félre nyeltem, a falra kell mászni tőle, megint a hátam mögött lökte a rizsát. Nem hinném, hogy bírt engem az öreglány, hogy így rám tapadt. Nem bántásból mondom, tiszta para lettem a süketelésétől. Szó szerint ilyeneket mondott a telefonba: ’Nem az számít, hány embert öltél meg, csak az, hogyan férsz meg azokkal, akik még élnek.’ ’Nem, az nem lehet, hogy megint összevesztél a felső lakóval.’ ’És, ha francia, mégiscsak ő van otthon.’ ’Édes lányom, lehet, hogy elkényeztettelek?’ Ezekre emlékszem.

Az emberölés nem egy kézművesszakkör. Bánta volna a fene, ha elpárolog. Nekem aztán nem hiányzik egy öreglány, akinek bérgyilkos a lánya, jól elvagyok anélkül. Mi a franc vitt rá mégis, hogy baktattam az öreglány után az óvárosból a vasútállomásra?! Hova szambázik?

Lyukat beszélt a lánya hasába. Valahogy összeállt, az idősebb lánya, akivel beszélt, Kanadában él egy ottani magyarral. Szolfézst tanít, tanított, talán már nem, mármint a szolfézst. Dumáltak a Kodály-módszerről, felállt a szőr a hátamon. Tök úgy hangzott, mintha egy kínzás kódneve lenne, frankón. A vasútállomásnál lehúzott a partra, hátizsákkal, kempingszékkel, szalmakalappal, miegymással.

Beültem a restibe, írni a naplómat, no meg egy sörre, ami már kettő, ugye.

 

szeptember 2., délután kettő,
Balatonfüred, Jókai Mór Emlékház

Dezső üzent: ’Újabb kavarás, várjál!’, úgyhogy tovább maradok. Szóval még mindig Füreden dekkolok. No para, folytatom a naplóírást, igen, Jókai egyik szobájában, frankón.

Úgy indult, hogy fapofával benéztem a Jókai Mór Emlékházba. A körbenézés nem volt semmi. Mintha birkózó lennék, helyezkedtem, tülekedtem, fogást kerestem, vártam, hogy megragad, földre visz egy nyugdíjasokból álló csoport. Annyira elállták a kilátást, megtöltötték a villát, hogy na. Az idegenvezető végig dumált a Jókai bableves receptjéről, az író hajnali kávéfőzéséről, Laborfalvi Róza takarékos háztartásvezetési szokásairól. Baromira hangosan megsúgta, a felesége rázárta az íróra dolgozója ajtaját, csak akkor engedte ki, ha kész volt a pensum, eskü. Itt zsong a fejemben Róza: ’Móric, írjál még négyszáztizenkét karaktert, különben nincs reggeli.’ Mostanában nem nősülök, az durva dolog.

Ott lapultam a csoporttal, Jókai dolgozójában, a falhoz ragasztva, mint valami tapéta. ’Jól elvagyok, köszi! Nekem aztán nehogy hagyjatok levegőt, áh, minek az?’ Az összes menő cucc tárlókban, párbajpisztolyok, az író kardja, mindennapi tárgyai, maga által faragott, erotikus elefántcsont szobrai, a meztelen női aktok. Ki lehetett az öreg tárlatvezetője, vagy csak úgy emlékezetből faragta őket? ’Figyeljék meg az aprólékos kidolgozást.’ Csakis azt figyeltem. Helyezkedtem, mint a fába szorult féreg.

Aztán besütött a nap. Élesen, meredeken. Oda, a hátsó üvegverandára, az északi verandára, ahol Jókai Mór a növényeit gondozta. Már elment a csoport. A házigazda tárcanovelláját olvastam a füredi szezon végéről. Amikor a repülő poloskák; ez akkoriban valami újdonság lehetett, hogy a poloskák repülnek; ezek a repülő poloskák a terített vacsoraasztalon landoltak.

Ez jelezte Füreden a nyár, a fürdőidény végét.

Csak ültem az író ebédlőjének sarkában, egyedül, órákon át. Néhány látogató érkezett, nem zavartak. Enyém lett a Villa. Csak úgy, ezerháromszázötvenforintért az enyém, néhány órára. ’Az élet nem mindig és nem mindenütt egyformán valóságos’, írta Szerb Antal olaszországi utazásáról szóló könyvében.

Ez durván valóságos volt.

Bírom a helyet, Jókai Mór északi verandáját, elvagyok a naplóm írásával. Nézem Laborfalvi Rózát, cipőt takaró ruhában, korabeli fotón Jolánnal és kis Rózával. Idétlen szivacsmelltartót visel.

Ja, és milyen már ez, az öreglány a vonatról, kint ül. A padon a hátizsák, mellette a kempingszék, ott, a Jókai Villa kertjében, az író szobránál, a császárfa alatt, a kavicsos ösvény mentén, ahol a két egymást felváltó félkörben, találkoznak a fehér hortenziák.

Találtam egy antik Jókai regényt, a ’Politikai divatok’ címűt. Ezernyolcszáznegyvenhéthez képest, amikor a regény ezen része játszódik, ezernyolcszázhatvanháromra, amikor Jókai írta, megváltozott egy szokás. Az egyik szereplő, bizonyos Bárzsing úr, aki szerintem lökött; mivel nincs az előszobában inas, szóval nincs, aki bejelentse a háziaknak; az előszobában bénázik. Így Jókai: ’Bárzsing úr zavarba jött. Mit csináljon ilyenkor a jó társasághoz szokott ifju?’ ’Mit csináljon ekkor? Várjon-e ott egy óra hosszat? S az alatt untában a kávémalomban hagyott kávét megőrölje? Torokköszörüléssel vagy lábdobogással adjon-e jelt, hogy valaki van a szobában? Vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?’ ’Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a jó társasághoz szokott ifju, ilyenkor hallgatózni szokott.’ ’Ez tizenöt év előtt történt, a mikor még az ajtókon való hallgatózás, nem volt diplomatiai rangra autorizálva.’ ’Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyelhette magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még a fülét is az ajtóhoz tartotta.’

Nem kell az ajtóhoz tartanom a fülem, ide, az északi verandára simán behallatszik, ahogy a kertben a telefonján elszövegel az öreglány. ’Meg akar tanulni orgonálni?’ ’De, hogyan?’ ’Igen-igen. Régen kellett összhangzattant, szolfézst, lapról olvasást tanulni, semmi zeneelmélet?’ ’De attól, hogy jazzt énekel, és magát akarja kísérni közben, attól még…’ ’Nem is tanult zongorázni?’

Durva dolog, de bírom, ahogy karattyol, mármint az öreglány.

Észrevétlenül bebárzsingolódom?

Korábban, amikor a Jókait olvastam az északi verandán, beszéltünk, mármint az öreglánnyal. Csak vékonyan, mint egy ceruzarajz. ’Kinyitná? Nekem nem sikerült.’ Odaléptem, erőltettem, próbáltam tekerni a felém nyújtott ásványvizes flakon tetejét. Gáz, ahogy bénáztam. Az ingembe fogtam, de meg se mozdult. ’Esetleg bicskával. Nekem van.’ Elővettem, szétvagdostam a kupak alját. Beleivott. ’Üdvözlöm, barátja az erénynek!’, idézte a regényben szereplő megszólítást, ami akkoriban nagyon divatozott, amikor a történet játszódik. Nem kamuzott, felismerte a könyvet. Elmosolyodott. Idétlen szivacsmelltartót visel. Ez valahonnan beakadt nálam, talán egy filmből.

Hívott a Kishülye, húzás vissza az állomásra, irány a tapolcai vonat.

 

szeptember 2., délután hat,
Balatonfüred, vasútállomás, resti

Csóró Dezső a resti mosdójában, megint. A naplóban, nem részletezem. Olyan rosszul lett, hogy Tapolcától visszafelé leszálltunk a vonatról. Dekkolok a resti teraszán, a pincér csajszi meg furán méreget. ’Mit írogat ez a csávó?’ Már ha érdeklem egyáltalán. Vagy azt hiszi miatta? Hogy visszajöttem az ártatlan virágszál miatt, mármint liliomok meg indák, meg ilyesmi. ’A szokásost?’ Helyes csaj, mondjuk. Már hozza is a pilsenit.

Hogy mi volt Tapolcán, abba nem mennék bele. Jobban bénáztunk, mint Bárzsing úr, nem bántásból mondom. Előre megdumáltuk telefonon az akciót, de Dezső nem vágta a témát, egy kukkot sem. De futni, azt tud, a szarrá nyűtt tornacsukájában. Épp, hogy elértük a vonatot.

Aztán Füredig csendben ült a vonaton, veszettül nyomasztó volt. Csak néha rongyolt a mosdóba, gyomrára ment a stressz. Amig kint volt, hívott Béla’ bá. Bicskén keresik Dezsőt a zsernyákok, jobb, ha csak este megyünk. Ezt nem mondtam el Dezsőnek, nem stresszeltem, csak leszálltunk a vonatról, és lesétáltunk a füredi kikötőbe.

Ültünk a padon, szörnyen fehér volt, mármint Dezső. ’Kornél, nézzed! Mit írnál erről? Na, lökjed!’ Szereti, ha ’irodalmi’ szöveget tolok: ’A tihanyi félsziget megkettőződött a Balaton felszínén, látszott a völgyhíd a déli parton. A kacsák alacsonyan ereszkedtek a tóba, ékalakban fodrozódott utánuk a víztükör. A platán lombjai közt élénkzölden sütött át a napfény. A füredi kikötőből lassan lopakodott elő a bálnára emlékeztető földvári látogatóhajó, az apátság tornya alatt lopakodott tovább, szinte hangtalan volt ez a lopakodás.’ ’Tényleg, bálna! Tök jó, tovább!’ ’Délibábként tükröződtek a kikötő vitorláshajói. A füredi sétányon összeütközött a görkorcsolyás a rolleressel.’ Itt elnevette magát. ’Büszke apa tolta babakocsiban a gyermekét. Mögötte egy család sétált. Illatoztak a rózsák a parkban, ahogyan Jókai kertjében.’ Remegett a keze, de ő is dumált: ’Varjúfalka károg a lombok között, nem mernek leszállni a fűre, várják az alkonyt. Sötétben sokkal bátrabbak a szemetek!’

Ültünk a füredi sétányon, a kettős platánfasor árnyékában, figyeltük a leveleken átszűrődő napfényt és Tihany felett, az apátság tornyai felett a kékek játékát. Frankón meglepett az öreglány: ’Igyon belőle, jobban lesz! A Schneider-kút féle savanyúvíz, csodát tesz.’ Odaadta flakonját Dezsőnek. Bíztattam az uncsitesóm, igyon nyugodtan. Semmi duma, mire odanéztem az öreglány már a Szívkórház előtt, a Kossuth-forrásánál töltögette a másik üvegét. Haja csapzott, hátizsákja tetején lazán felhajított, vizes fürdőruha, nagyot úszhatott az öreglány.

Négy csinos, középiskolás csajszi sétált a strand felé, lazán, suli után. Szembejöttek, az egyikkel szemeztem, Dezső fel se nézett. Lógok a suliból, rám volt írva, de ez tetszett a csajnak. Nekem is ő. Macskaköves utak, macskaköves járdák, reformkori városrész. Kerektemplom, orgonaszó. Valaki gyakorolta az éneket, éltes férfihang. A sekrestye ajtaja félig nyitva, az atya öltözött, misére készült. Dezső annyit mondott: ’Atyám, kilátszik a gatyám’, aztán némára fogta egész a vasútig.

Amúgy nem ilyen. Előkeveredhetne már a mosdóból, baromira nem kéne lekésni az utolsó vonatot a Délibe.

 

szeptember 2., éjfél,
Bicske, gyermekotthon, földszint, hálóterem

Ma már negyedszer jegyzetelek a naplómba. Hason fekszem a sarokban, a paplan alatt, és elemlámpa mellett írok. A diritől kaptam, tőlem nem kért érte semmit. Az ágya az ablaknál, Dezső kibámul a nyitott ablakon, közben baromira szipog. Egy ilyen hülye valami, ilyen dolog, hogy a diri molesztálta, megfogta neki, nem ma, akkor, amikor felnyomta a dirit, rohadt dolog.

Az este szürreál-három-dében. Rozsdavörös dízelmozdony állt az első vágányon. Úgy állt ott, a füredi állomáson, mint valami kiállítási darab, egy műtárgy, öröktől fogva. Előtte egy lány ült, törökülésben, kék farmerban, sárga pólóban, eskü. Kezében doboz, benne mindaz, amit rendelt, gondolom olyasmi, amit egy plakátlány enni szokott. Szájából narancssárga buborék emelkedett a levegőbe, olyan szövegbuborék, tiszta para. Amit mondott, azt nem tudtam elolvasni, messze volt, de úgy tűnt, mintha a mozdonnyal beszélgetne, frankón.

Egy vagonban vártuk az indulást az öreglánnyal, tök jó amúgy, megismertem a családját, mármint telefonon. Az más tészta, hogy nem minden családtagja bérgyilkos. Először a fiatalabb lányával beszélt, és a lánya fiának feleségével, utóbbival magyarral kevert angolsággal. Valahol Belgiumban élnek, és most összegyűltek a lánya születésnapjára, ilyesmik: ’Itt a dédi. Tudsz beszélni? Magyarul?’ ’Tudom, hogy nem érti.’ ’Gyönyörű kislány, köszi a fotókat.’ ’Furcsa, nagymama lettél.’ ’Neki nem küldtél?’ ’Nem, nem kezdem megint.’ ’Lehet, igazad van, de mégiscsak a nővéred.’ ’Tudom, hogy annyiszor.’ ’Jó, nem kezdem megint.’ ’Jó, menj csak, ünnepeljetek!’ Az öreglány szipogott, ott a vagonban, a csendesen nyomasztó sötétben.

Döccent a szerelvény, rácsatolták a villanymozdonyt, épp csak egy sejtésnyit lett világosabb. Az öreglány újra az idősebb lányával, a bérgyilkossal beszélt: ’Harminc év után, már nem gyűlölheted a húgodat!’ ’Ha azt a férfit el tudta szeretni tőled, biztosan nem voltál hozzávaló.’ ’Vagyis ő hozzád, mindegy. De ennek, mi köze van ahhoz, hogy rajzot tanítottam?’ ’Most az a gondod? Azért történt, mert az apád szobrász volt, Isten nyugosztalja?’ Dezső rám nézett, hallotta a szövegelést. ’Sok modell járt hozzá. Na és! Engem nem zavart.’ ’Te most, azt hiszed, van ennek bármihez köze?’ ’Szerintem, nézz magadba!’ Uncsitesóm érezte a feszültséget, de nem kellett újra leszállni, hatott a savanyúvíz. ’Nem az számít, hány embert öltél meg, csak az, hogyan férsz meg azokkal, akik még élnek.’ ’Azért mondtam neked éjjel.’ ’Nálam reggel volt, nálad volt éjjel.’ ’Miért tennél olyat, beszéljetek egymással?! Kérlek!’ Dezső benyögte: ’Bérgyilkos a szomszédom.’ Látta, nálam, se kép, se hang. ’Az öregasszony, a Kanadában játszódó filmből idézget, a telefonba, a Bérgyilkos a szomszédomból.’ Beszarás. ’Bruce Willis?’ Bólintott.

Dumáltunk arról is, hogy segítek neki a dirinél, aztán Bicskéig némán lapítottunk.

Béla’ bá várt minket az állomáson.

Eljött az ideje a dolognak. Durva, tudom, gáz, meg minden, mégis egyedül hagytam Dezsőt, amikor a dirivel dumált. Már akkor tudtam miről, amikor elindultam érte, na, mindegy. Amikor kijött a diritől, még nem szipogott.

Aztán Béla’ bá irodájában, én elfogadtam a cigit, a Kishülye meg hőbörgött: ’Maga nem látta a fiút a síneken!’, meg ’Én nem ölöm meg a családomat!’, mintha lenne bárki élő rokonunk. Tudom, egy ilyen hülye valami, egy ilyen vallomás visszavonása, rohadt nagy dolog, de ha másképp nem maradhat velem. Mások, a felnőttek csak nyomakodjanak a buszokra, törjék magukat a melóba, tökre mind magasról leszarják mi van velünk. De mi, mégiscsak uncsitesók vagyunk, ez hétszentség, nem valami öreglány világgá ment lányai, akik idétlen szivacsmelltartót viselnek és szarnak az anyjukra.

Fönn állt az akták tetején a francban, taposta azt, amit írattak vele. Én nem magyaráztam el ezt neki. Eddig bírt engem. Nyomtam a rizsát, és szar érzés, hogy nem voltam barátja az erénynek, amikor a szájába tettem a cigim és rászóltam: ’Nyugi!’ ’Dezső, írd alá! Ne szarakodj, tesó, írd alá!’ Azóta nem szól, csak szipog. Nem lesz neki itt könnyű, gúnyolják majd, de, hogy annyira bír, hogy velem akar maradni, az tökre rendben van.

Nézi az ablakot, az ablakszárny és az ablakkeret között, apró, zöld bogarak repkednek. Megjöttek a repülő poloskák, vágod?

(Budafok, Balatonfüred, 2024. szeptember 2. – október 16.)