Szortírozás

Ma halt meg anyám. A kórházban egy teszkós szatyorba rámolták bele a dolgait, az öregszagú, fakórózsaszín hálóingét (hiába vettem helyette neki egy újat, pinket), a pénztárcáját, benne az igazolványokkal; két betonkemény törülközőt, egy pár ronda papucsot a bütykös lábára, és… Jézusom! Hideg, síkos felületű valamit tapintok ki, ujjam alatt mintha hamis gyöngyök lennének szorosan sorba rakva. Liftezik egyet a gyomrom. Anyám protkója. Nincs ennek tartódoboza?!

A testet már elvitték, így mondja a nővér: a testet. Könnyű volt, mint egy üres csigaház. Hamvasztatni fogom, döntöm el hirtelen, és megragadom a szatyor fülét.

Csend fogad a lakásban, a levegő pállott. Ha tovább kell ezt a nagy semmit hallgatnom, tovább kell szagolnom, bedilizek. Szélesre tárom az ablakot, hadd tolakodjon be a körúti élet.

Egyesével kirakodom anyám úgynevezett „személyes tárgyait” az asztalra. A pénztárcába öt tízezrest tettem legutóbb, már nincsenek meg. Hát persze. Vajon az orvos zsebébe dugta legalább? Vagy ellopták? A kinyúlt hálóingen és az ocsmány papucson egy pillanatig sem gondolkodom, megy a kukába mindkettő.

Amikor kinyitom, a szekrényből csak úgy ömlik anyám hatszáznyolcvanhat darab blúza, szoknyája, dzsörzénadrágja, jaj, hát majd megöröklöd őket, ezek jó minőségűek, elegánsak, nem úgy, mint a te farmerjaid, válaszolta mindig a firtatásomra, hogy minek annyi. Sosem vett róla tudomást, hogy egy fejjel magasabb és vagy harminc kilóval vaskosabb vagyok nála.

A rengeteg nipp a legrémesebb. Hogy ezt a Kocsis apukától kapta, amazt a Mits kölyöktől, amikor leérettségizett, és értékesek, nehogy aztán elkótyavetyéljem őket.

A protkó az asztal közepén terpeszkedik, onnan vigyorog a pofámba. Látni se bírom. De nem akaródzik kidobni sem, fogalmam sincs, melyik szemetesbe kellene egyáltalán; a műanyagosba? Lehet, hogy még rajta van anyám rászáradt nyála is. Akkor veszélyes hulladék, és a kórháznak kellett volna gondoskodnia róla. Nem? Mindegy, majd megguglizom.

A fehér pulóvert felpróbálom. Meglep, hogy jó rám. Ahogy a szekrény ajtajára ragasztott tükörben nézegetem magam, a mozdulataim anyámat idézik. Pont olyan idétlenül lengetem a kezemet, miközben körbefordulok, mint ő.

*

Förtelmes csengőszó hasít az agyamba. Ugyanolyan förtelmes, mint az elmúlt negyvennyolc évben. Lidi néni, anyám harmadik szomszédja és egyben legjobb barátnője áll az ajtóban, egyik kezében egy tálcát tart, szalvétával letakarva.

– Drágám – lép be, és a másik kezével ügyetlenül megpróbál átölelni.

Elhúzódom, lehullik a karja.

– Hallottam a hírt – sóhajtja, de úgy érzi, magyarázattal kell szolgálnia:

– Szóval a Gizi, tudod, a negyedikről, főnővér volt a belosztályon, ismeri a doktor urat.

Lépcsőházi forródrót, forgatom a szemem.

– Te megtetted, amit lehetett. Ne legyen bűntudatod!
– Nincs bűntudatom – mondom.

Zavart csend. Kifogyott a jótanácsokból.

– Tisztában vagyok vele, hogy anyáddal nem… hogy sok mindenben nem egyeztetek. De azért ő nagyon szeretett, ugye, tudod?
– Tudom.

Megint hallgatunk egy percig.

– Hoztam egy kis krémest. Ma még biztos nem ettél semmit – nyújtja előre a tálcát.

Na igen, a kaja tuti téma, mindig hasznos, amikor elakad a beszélgetés. És tényleg nem ettem semmit. Az a habkönnyű krém! Máris összefolyik a nyál a számban.

– Köszönöm. Igazán rendes Lidi nénitől!
– Most a tied az egész – mondja szomorú mosollyal.

Értetlen arcot vághatok, mert hozzáteszi:

– Mari mindig neked adta a tetejét, mert tudta, hogy az a kedvenced.
– Dehogyis. Azért adta nekem, mert az a ragacsos izé beleragadt volna a protkójába. Én a krémet szeretem.
– A krémet szereted? – visszhangozza Lidi néni elkerekedett szemekkel. – De hát anyád mindig azt mondta nekem, hogy a teteje a kedvenced! Azért adta neked, pedig imádta.

Nem válaszolok rögtön, összezavarodtam.

– Kizárt dolog. Nem is tudta volna rendesen megenni.
– Hát, rendesen nem is, de annál jóízűbben ette! – vihog fel Lidi néni. – Vittem neki a kórházba is. Látnod kellett volna, úgy tömte magába, mint aki egy hete éhezik! És tényleg beleragadt a protkójába, hahaha, te jó ég, szegényem, ahogy tisztogatta utána…
– Jaj, ne haragudj – suttogja a szemét törölgetve, de én már a protkót fixírozom az étkezőasztalon.

Mintha most is lenne valami a műanyag fogak közé ragadva… Amikor a karamellmázat habzsoló protézis képe tolul lelki szemeim elé, nem bírom tovább. Horkantva röhögök. Percekig rázkódom, taknyom-nyálam egybefolyik, a zsebkendőt alig bírom kirángatni a farzsebemből, hogy megtöröljem magam.

Lidi néni egyik lábáról a másikra áll az ajtóban, még mindig a tálcával a kezében. Gondolom, nem tudja eldönteni, hogy a Mari lánya nevet vagy zokog. A Mari lánya sem tudja.

*

Megkérdeztem Lidi nénit, hogy hova tegyem anyám hatszáznyolcvanhat darab blúzát, szoknyáját meg nadrágját, azt mondta, a helyi plébánián szívesen fogadják, ha a Cseritibe nem tudom lepasszolni. A fehér pulóvert megtartom, mindjárt fel is veszem, mert kint hűlni kezdett a novemberi levegő.

A smirgli-törölközőket a kutyamenhelynek adom. Az a tervem délutánra, hogy alaposan kitakarítok, aztán kiválogatom a nippeket – a szánkózó porcelánkislány Lidi nénié lesz, a cukortartó Gizié, csak az állatfigurák maradnak.

A protkó az asztalon árválkodik, már minden egyebet elpakoltam mellőle. Kézbe veszem, és körbesétálom vele a lakást. Ahogy az új, friss levegőt szimatolom (még ha körúti is), csaknem elfelejtettem, hogy a kezemben tartom anyám fogait, és rácsodálkozom.

Szia, anya, mondom a protkónak, és felteszem a polcra. Épp megüresedett egy hely a porcelánnyúl és a galamb között.