Társkereső

A barátnőm beszélt rá, menjek el ebbe a társkereső klubba. Középkorúak, középosztálybeliek találkozóhelye.

Másfél éve halt meg a férjem, és barátnőm előtt nem titkolhattam, azóta nem voltam férfival. Ötven múltam decemberben. A testem még fiatalos. Hetente kétszer járok teniszezni.

Az este folyamán hárman ültek az asztalomhoz, próbáltak beszélgetni, de nem volt közös témánk. Egy kivételével ötvenöt-hatvan közötti urak voltak. Amelyik negyvenes lehetett, el volt hízva rendesen. A szájuk ápolatlansága volt bennük a közös. Fogorvos létemre ezt veszem észre legelőször. A daginak a rágófogai hiányoztak mindkét oldalon. Amikor a saját hülye viccén tátott szájjal röhögött, majdnem elővettem a névjegyem, hogy felajánljam szaktudásom. A hatvan körülinek lötyögött a felső protézise. Legszörnyűbb a harmadik volt. Bizalmaskodva közel hajolt, és az arcomba tolta a fogszuvasodás jellegzetes páráját. Alig tudtam lerázni a ruhatárnál.

Végre kint vagyok az utcán, kellemes májusvégi este van.

Hoppá. Valaki hátulról megérinti a vállam. Hátrafordulok, végigmérem, és meglepődök. Másfél fejjel magasabb nálam. Szikár testalkat.

A szomszéd asztalnál ülve nem látszott a mérete. Egyedül ő volt vonzó az összes férfi között, rögtön rá is repültek a nők. Négy különböző korú és súlyú naccsága rohamozta meg az asztalát. Néha udvariasan felnevetett. Ilyenkor kivillantotta fogait. Rés van a metszőfogai között, és szemfogai szabálytalanul állnak. Hátul néhány amalgámtömés. A fogszabályozásról már lekésett, de nem néztem idősebbnek magamnál. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni.

Ahogy az utcán rám néz, talán ő is engem méricskél. Csak pár másodperc elteltével szólal meg.
– Elnézést, nem akartam megijeszteni – mondja mosolyogva. Szája szélesre húzódva metszi hosszúkás arcát. Orra keskeny, enyhén ívelt, ígéretes méretű. Hullámos haja sötétbarnából deresedik, olaszosan hátrafésülve hordja.
– Nem ijedtem meg, csak meglepődtem. Azt hittem elkötelezte magát az utolsó hölgynél.
– Nem. Egyáltalán nem volt az esetem.
– Pedig láthatóan elbájolgott vele.
– Csak próbáltam udvarias lenni. Először jártam ilyen helyen.
– Én is.
– Nincs kedve beszélgetni kicsit?
Erre a kérdésre vártam. A Király utcában állunk, este negyed tíz, a járdán annyi különböző nemzetiségű fiatal, mintha egy tüntetésre gyülekeznének. Bólintok, és megkérdezem:
– De hol?
– Itt a közelben.
– Nem szeretem a zajos helyeket. Nem szeretnék üvöltve beszélgetni, és szeretem hallani a másikat.
– Én nem egy zsúfolt, zenés kávéházat ajánlanék.
– Bocs, de egy csendes éjszakai bár sem az én világom.
– Nem arra gondoltam. Ugye a Fogorvosi Klinikán dolgoztál? Bocs a tegezésért.
– Semmi gond. Tegeződhetünk. Valóban, hosszú évekig „fogmegmentő” voltam, de már öt éve magánpraxist folytatok.
– Talán hét éve lehetett. A feleségem kísértem el, ott beszélgettél a folyosón, és nagyon tetszettél.
Hát, igen. Múlt időben. Nekem most is tetszel. De nős vagy, te nőcsábász alak – ez forog a fejemben, és csak bámulom a hirdetőoszlopot.
– És most is tetszel. Ezért siettem utánad.

Kizökkentett a révedezésből. Remélem, jól hallottam. Felnézek rá. Ő közelebb lép, átkarol, és lassan magához húz. Nem erőszakos. Megnyugtató a kisugárzása.

Mintha ezer éve ismerném. A szánk majdnem összeér. Jó szagú a lehelete. Úgy érzem magam, mint akit hipnotizáltak. Becsukódik a szemem, ellazul az ajkam. Finom az érintése. Kívánom.

Egyre nagyobbra nyitom a szám. Hagyom, hogy nyelvével felfedezzen. Kezdünk összegabalyodni. Belefeledkezem a csókolózásba, mint egy kamaszlány.

Mentő szirénájától térek magamhoz. Kinyitom a szemem, egymásra nézünk. Sötétlő szemei, kedves mosolya bizalmat ébreszt. Jobban mondva elbűvöl.

Nem. Ez nem lehet igaz. Ébresztő kislány! Már jártál így a gimiben. Az a srác is jóképű, pár évvel idősebb bölcsészhallgató volt. Bedőltél a nézésének. Csak strigulázni akart. Másnap lepasszolt – károg a vészmadár a fejemben.

Kiszabadítom magam a férfi karjaiból.
– Ez nekem így túl gyors. Te már tudod rólam, mi a munkám. Én semmit sem tudok rólad. Mivel foglakozol?
– Sakkal. Nemzetközi mester vagyok. A versenyekből és tanításból egészítem ki a nyugdíjam. Ami a gyorsaságot illeti, egyedül az elvesztegetett idő nem pótolható. Már nem vagyunk tinédzserek. Észrevettem, hogy engem nézel, miközben a három fazon ostromolt. És én is jobban figyeltem rád, mint azokra a nőkre, akik odajöttek az asztalomhoz. Később szívesen átmentem volna hozzád, de sosem jött ki jól a váltás.
– Jó, ezt elfogadom. Csak azt nem értem, hogyan kerültél egyáltalán a társkereső klubba. Minden szempontból kilógtál a sorból, pedig ülve nem is látszott a magasságod.
– Egy éve halt meg a feleségem. Nagyon szerettem. Huszonnyolc évet töltöttünk együtt. Hatvan fölött már nehéz az utcán ismerkedni. Egy barátom ajánlotta ezt a klubot – mondja, és szomorú szemekkel néz rám. 
Tekintete őszintének látszik, az életkorán lepődök meg.
– Nem nézel ki hatvannak.
– Kösz. Januárban voltam hatvanhárom. Megkérdezhetem, hány éves vagy? Tudom, hogy nem illene. Ha nem akarsz, ne válaszolj.
– Ötven.
– Igen.
– Mi igen?
– Negyvenöt-ötven közé saccoltalak. Biológiai értelemben a lányom lehetnél. A feleségem negyvennyolc volt. Egy rohadt részeg autós a járdán gázolta el… – mondja indulattal, és elfordul. Kézfejével megtöröli a szemeit. Felnyúlok a nyakához, és magamhoz húzom. Arcunk összesimul, érzem az elmaszatolt könnycseppeket.
– Öt percre lakom, az Oktogonnál. Gyere fel. Ihatunk is valamit – szólal meg halkan, szinte könyörög.
Nem sokáig latolgatom. Kell nekem ez a pasi.
– Rendben, menjünk. De még a nevedet sem tudom.
– Elnézést. Ezzel kellett volna kezdenem. Gránát Andor vagyok.
– Én Valkó Erzsébet. A barátaim Líznek szólítanak.
– Oké Líz, akkor sétáljunk a körút felé – mondja Andor. Mély levegőt vesz, lassan kiereszti, és kézen fog. Száraz, erős keze van. Utálom az izzadós tenyereket. Megnyugtató érzés, kéz a kézben átküzdeni magunkat a tömegen. A Zeneakadémia oldalán már kevesebben vannak. Nem beszélgetünk. Balra fordulunk az Oktogon felé.

Közben az agyamban dolgozik a kisördög. Keresi az érveket, amivel lebeszélhetne, hogy felmenjek egy idegen férfi lakására: – Lehet, hogy szadista, vagy alkoholista! Jobb lenne vigyáznod vele! – duruzsolja. – Nem szadista. Azt megérezném. A sakkhoz tiszta fej kell. A piálást is kizárom. – észszerű válaszaim megnyugtatnak. Mégis megkérdezem:
– Ugye nem vagy túlságosan robbanékony?
Andor megáll, két kézzel megfogja vállaim, és a szemembe néz, miközben válaszol.
– Ezt a viccesnek szánt kérdést számtalanszor elsütötték a nevem hallatán. Valamikor az voltam. Az utóbbi tíz évben megváltoztam. Azért ne aggódj! Maradt még bennem spiritusz – mondja, és teljesen elbűvöl mosolyával. A gerincemen izgalom fut végig. Aggodalmam elszáll.